A Fargo első két évadánál nem nagyon kell jobb példa arra, miért is éljük a tévésorozatok aranykorát ebben az évtizedben. Noah Hawley úgy nyúlt a Coen fivérek munkájához, hogy annak a stílusát és erényeit meghagyva egy teljes univerzumot épített ki a talán legjobb filmjükre alapozva. De még többet tett hozzá: emlékezetes és eltalált karakterek egész sorát, aprólékosan kidolgozott részletekkel, okosan bonyolított cselekménnyel, tökéletesen adagolt humorral és erőszakkal.
Minden egyes epizód felért egy jobb egész estés filmmel, és Hawley még arra is odafigyelt, hogy a külön idősávok ellenére az évadok több ponton is kapcsolódjanak egymáshoz illetve az eredeti Fargo filmhez. Sőt, megjelent még a sorozatban a természetfeletti is, de nem erőszakosan a képünkbe nyomva, hanem csak épp annyira, hogy a nézőn még az is átfusson, hogy végül is, miért ne, hiszen odakint, a minnesotai prérin biztos történnek néha ép ésszel megmagyarázhatatlan események.
A most véget ért harmadik évad tulajdonképpen ugyanezeket hozta, viszont mégsem sikerült ugyanazokba a magasságokba emelkednie, mint az első kettőnek. Nem drámai színvonalesésről beszélek, mert ez még mindig az a Fargo, amit korábban megszerettünk, de ha az első két évad ötcsillagos volt, akkor ez a harmadik maximum csak négy. Ami még mindig teljesen rendben van, de mégis, a saját maga támasztotta magas elvárásoknak az új Fargo csak részben tudott megfelelni. (Innentől már lehetnek spoilerek!)