„Az olyan régi, az eredeti formátumot jobbára változatlanul hagyó sorozatokon, mint amilyen a Dexter is, kiválóan látszik, milyen nagyot változott tíz év alatt a tévézés" – a premier kezdő percei alatt végig erre gondoltam. Öt perces visszatekintés az előző évadra, két perc főcím, utána fakó, valódi színek (nem akarok több instagramolatlan képet látni!), szigorúan természetes, igazi hangok. Hol a mesterségesen vibráló basszus, ami a félelmet vagy az idegességet jelzi? Hol vannak a pszichedelikus látomások? A Hannibál után Dextert nézni majdhogynem időutazás.

Talán maga a téma is megöregedett egy kicsit. „A pszichopata ismérve, hogy képtelen az együttérzésre" – mondja egy jelentékenynek szánt jelenetben a legújabb főgonosz, akit egyébként minden bizonnyal egy képregényből szerződtetek le. Még csak 24 éves vagyok, aránylag tehát új nekem ez az egész kultúra dolog, mégsem tudom elképzelni, hogy ez a kijelentés alkalmas lenne még bárkiben is bármiféle gondolatot ébreszteni. És megint csak: mintha az egész pszichopata-téma kezdene megkopni, ha az objektív valóságban nem is, az én szememben mindenképp. Ígérem, ez az utolsó utalás a Hannibálra, de sokatmondó, hogy a készítők ott pont azzal újítottak, hogy a főszereplőt sújtó nagy pszichológiai csapás a korlátlan empátia, tehát a főszereplő pont ellenkezője a pszichopatának. Innentől Dexter és spoilerek.