A TNT idei nyarának egyik legérdekesebb újoncának tűnt a partizános-inváziós Falling Skies, a történet az ebben a műfajban megszokott menetrendtől eltérően nem ott veszi fel a fonalat, hogy megjönnek az idegenek, és elkezdik lezúzni a bolygót, hanem ott, hogy ezen már túl vagyunk, az emberiség szopóágon, marad a túlélés. Itt meg ugye jön a másik zsáner, a posztapokaliptikus, amiben ember embernek farkasa, és még valahol van egy utolsó italautomata, amiből lehet szponzorkólát inni, vagy egy földdarab, ahol nem pusztított az adott történetre rendelt kataklizma, és nyugodtan élhet a főhős és gyermeke.

A Falling Skies készítői a két műfaj legjobb elemeit szedték egy csokorba, tettek hozzá egy adag hazafias maszlagot és pont annyi amerikai zászlót, amitől még nem kap idegbajt a nem odavalósi néző, igazoltak pár ismertebb, de nem túl drága színészt, megspékelték mindezt a tévés költségvetéshez képest tűrhetőnek mondható vizuális effektekkel, és az egészet beletömködték egy karakterdrámába, ami viszont a legjobb pillanataiban sem tudja átlépni saját árnyékát.

Az alapkonfliktus bemutatása a büdzsé korlátai miatt elmaradt, a nagyvárosokat módszeresen legyaluló idegen lények és űrhajóik helyett gyerekrajzokban tudjuk meg mi történt (mellesleg ez eddig a legötletesebb ilyen költségkímélő húzás evör), hát az, hogy jöttek, nem vártuk, meglepődtünk, meghaltunk, kevesen meg ellenállunk. A történet középpontjában egy sebtében szervezett szabadcsapat áll, benne az ilyen filmekben megszokott karakterekkel, a történelemtanárral, akiből pisztolyhős lesz külső nyomásra, a nagyon rendes dokinővel, aki majd a feleségét veszett profot vigasztalja, a kissé labilis idegrendszerű katonával, a gyerekekkel meg az itt-ott előkerülő statisztákkal, hogy legyen kit feláldozni egy-egy akció során.

A harc a klasszikus partizántörténeteket követi, kis szabadcsapatok fosztogatják az ellen hátországát, kaja kell, no meg a rabigába hajtott gyerekeket sem árt visszaszerezni, akiket a soklábú, nagyon gusztustalan külsejű ET-k fémgyűjtésre használnak, és valami hámszerű izével csinálnak belőlük szabad akarat nélküli zombikat. Az első két rész története kellően feszes és izgalmas ahhoz, hogy ne aludjon el rajta az ember, persze nem minden túlélő rendes, és nem, az ilyen világégés nem pusztítja el az összes seggfejt, ember embernek lesz farkasa.

Nem mondom, hogy műfajteremtő alkotásról van szó, sőt, néhol a dramaturgia megbicsaklik, Noah Wyle karaktere a lehető legváratlanabb pillanatokban jön elő valami történelmi példával Spártáról, és vannak ellenfényben mosolygós kisgyerekek és derékig érő fűben, naplementével súlyosbított andalgással leeresztő felnőttek is, de valamiért működik a dolog. Lehet azért, mert nekem a Jericho is tetszett, és imádom az összes olyan filmet és reality-t amiben egy maroknyi túlélő küzd az életben maradásért (javallom a brit Survivors című sorozat megtekintését), vagy Carter doki és a nosztalgia miatt, sőt, még az is lehet, hogy gyermekkorom szovjet partizánfilmjei miatt tetszik a Falling Skies.

Akinek bejönnek az ilyen történetek, és nem vár Dróthoz hasonló karaktervezetést, az Elnök embereitől megszokott párbeszédeket vagy a Maffiózókhoz mérhető történeteket, az szeretni fogja a sorozatot. Értékelés: 3,5/5