George R. R. Martint lehet hibáztatni azért, mert túlírta élete főművét, de legalább nem pazarolt el teljesen feleslegesen több ezernyi oldalt és a rengeteg red herring (félrevezetés) mellé jutott a foreshadowing-ból is (előrejelzés, sejtetés) a Tűz és jég dala különböző részeibe, így fogalma sincs az olvasónak, hogy mi lesz később fontos és mi az ami zsákutca. Az epizód csúcspontja nyilvánvalóan Havas Jon újraélesztése, amit szépen elmagyarázott nekünk a könyv és a sorozat is. Az első és a harmadik évadban láttuk, hogy Berric Dondariont simán vissza tudta hozni egy vörös pap, (Thoros Myr) az életbe, hiába kaszabolta őt le mindkét Clegane testvér.

Rajta keresztül fontos infót elárultak, amit Jonnal kapcsolatban tudnunk érdemes. Minél több idő telik el a halál és a visszajövetel között, annál nagyobb a kár, amit szenved az ember, itt nem csak a fizikai tünetekre kell gondolni, hogy a sebek igazán soha nem gyógyulnak be, de az emlékek is elkezdenek megfakulni, bizonyos dolgok teljesen eltűnnek. Vagyis nem egy az egyben kapjuk vissza a főszereplőt, aki egykori csaja szerint eddig sem tudott semmit. A történet szempontjából a legfontosabb, és így az árulók, tulajdonképpen tettek neki és az egészt birodalomnak egy nagy szívességet, hogy a jó családból származó, megfelelő nevelést kapó Jont, aki pontosan tisztában van a Mások által jelentett veszedelemmel, felmentették, hogy örökké az Éjjeli őrség tagja legyen. Ugyanis a szolgálata haláláig tartott, vagyis véget ért, innentől el lehet menni és valami sokkal hasznosabbra fordítani a szabadidejét.

Ezzel együtt a történet egésze is kezdi magát átszenvedni a rágós részeken és lassan jöhetnek a valódi izgalmak. Az epizód ebből adott ízelítőt, finoman elindultak a dolgok egy jobb irányba. Ha le kell egyszerűsítenem a történetet valakinek, mindig azzal szoktam kezdeni, hogy Martin eredetileg klasszikus trilógiában gondolkodott, de mint ahogy azt korábban említettem, túlírta magát, így van jelenleg tervben hét könyv, de vicces interjúkban még azt sem zárta ki, hogy további kötetek jelenjenek meg. A történet váza nem változott, eredetileg ugrott volna az időben, így a hosszabb (könyv)sorozatban azt is láthattuk olvashattuk, hogy mi történt a köztes időben, amit eredetileg átugrott volna. Ha megpróbáljuk utólag rekonstruálni, hogy hogyan is épülne fel ez az egész három kötetben, akkor elég egyértelmű, hogy valahol Jon halálával érne véget a második rész. Elértünk végre a lezáró fejezet kezdetéhez, ami igen fontos szereplőket visszalökött a lehető legmélyebbre, ahova csak kerülhetnek, hogy diadaluk még csodálatosabb lehessen.

Szerencsére a második epizód már nem érzi kötelességének, hogy a lehető legtöbb különböző történetszálra időt szánjon, inkább kiválaszt néhányat és azokra koncentrál. 7 fontosabb helyszínt járunk be, ez pontosan elég ahhoz, hogy sokkal kevésbé frusztráló élmény legyen a végeredmény. Sajnos továbbra is vannak önismétlő, meg öncélú megoldások, de ha ettől eltekintünk, akkor legalább látjuk a készítői szándékot, illetve a tétova lépéseket a végjáték felé. A legfontosabb, ahogy azt a premierről szóló kritikában is írtuk, el kell kezdeni megszabadulni egy sor fontosabbnak tartott szereplőtől is. A vadhajtásoktól vagdosása köti leginkább össze a különböző szálakat az epizódban, illetve az otthon, mint távoli, kitűzött cél, amiről a nevét is kapta a hatodik évad második része.

A sorozatról az elején könnyű volt elhinni, hogy itt tényleg bárki, bármikor meghalhat, de az ötödik, hatodik évad eddigi halálozásai legtöbbször meg sem tudták közelíteni azt a sokkot, amit a korábbi, igazán emlékezetes halálok jelentettek. Nyilván azért, mert az egész sorozatot a Starkokkal kezdtünk és egy szempillantás alatt rokonszenves lett az egész banda, nem volt túl kellemes végignézni, ahogyan lemészárolják őket. Ugyanez a helyzet Oberyn esetében is, aki jól nézett ki, szellemes volt, fene se akarta, hogy a koponyája a Hegy martalékává váljék.

Ramsay legújabb húzásai nem tudnak hasonló reakciót kiváltani, az ő karaktere kezdettől fogva csak arról szól, hogy a leginkább eltúlzott gonosz legyen, akinek a hatalmon kívül semmi sem szent. A múlt héten nem működött kegyetlenkedése Myrandával, és az sem váltott ki túl heves érzelmi reakciót, hogy az apját és annak új feleségét, meg az újszülöttjét is szempillantás alatt meggyilkolja. A sorozat ezt igyekszik megtámogatni azzal, hogy lássuk, valójában van kidolgozott terve. Eddig ebből semmit sem láttunk, de az északi házak legtöbbje maximálisan támogatja az ügyét, - néhány elejtett mondat alapján azt kell gondolnunk a helyzetről, hogy a réges-rég Stark uralom alatt élő házak tagjai jelenleg annak is örülnek, hogy egy másik, sokkal gonoszabb és kiszámíthatatlanabb házat emelhetnek trónra. 

Itt teljesen felesleges belemenni abba, hogy ez mennyire passzol össze azzal, amit Martin alapján tudunk ezekről a házakról, vagy pusztán azzal, hogy Ramsey miért gyilkolhatja meg ilyen nyugodt lelkiismerettel az apját, attól egy pillanatig sem tartva, hogy bárki is gyanakodna rá azok közül, akik inkább az apjához lojálisak. El kell felejteni a részleteket, a lényeg, hogy minél több ilyen sokkoló halálesetet kapjunk, Ramsay még gonoszabb legyen, még nagyobb legyen a kártyavár, amit épít és annál is édesebb legyen a nézői elégedettség, amikor Havas Jon elégtételt vesz.

Legalábbis ez lehet a készítői cél, nem vagyok róla meggyőződve, hogy az odáig vezető út a legelegánsabb. Nem a legjobb nézni ezeket a hiábavaló küzdelmeket, amikről tudjuk, hogy kudarcra vannak ítélve, de a sorozat kezdettől tele van ilyenekkel. Ettől lesz hitelesebb a sztori. Csak ebben a részben ott van példának Dany kísérlete, hogy a Rabszolga-öblöt megtisztítsa a rabszolgaságtól, vagy a Greyjoyok szándéka, hogy megvessék a lábukat a szárazföldön. Közös bennük, hogy annak idején jó, sőt nemes ötletnek tűntek, de csúfos kudarc lett belőlük. Viszont az epizódból nem úgy tűnik, hogy bárki felismerné ezt a fajta mintát, mindig van egy újabb versenyző, aki beleáll a szélmalomharcba, hátha más lesz a végeredmény. Balon Greyjoytól például a saját testvére veszi el az életét, illetve a trónját, hogy a sorozatban látott, családon belüli gyilkosságok listája újabb elemmel bővüljön. A rejtélyes idegenről nem igazán tudunk semmit, de Balon eltakarításával még Jon feltámasztása előtt biztosítottak minket a készítők, hogy vagy nagyon nagy szerencséje van Melisanderének, vagy tényleg működtek azok a piócák annak idején.

A múlt héten Cersei, most pedig Melisandre érezte magát összenyomva a próféciák súlya alatt, amit könnyen értelmezhetünk kiszólásnak is készítői részről, ha a prófécia alatt azt a sorsot értjük, amit Martin szánt nekik a könyvekben. Jaime és Davos csak annyival tudott szolgálni, hogy bassza meg magát az összes jóslat, tessék saját kézbe venni a sorsukat, annak hátha több értelme lesz. Ezzel az értelmetlenséggel pedig minden szálon meg kell küzdeniük a karaktereknek, de az epizód szerencséjére legyen mondva, hogy az otthon témával sikerül annyira leegyszerűsíteni a motivációkat, hogy érthető legyen, miért tartanak még ki a szereplők.

A legtöbb, amit várhatnak, hogy a holnap kicsit jobb lesz, mint ma, ehhez pedig új, jobb irányba állítják a dolgaikat. Ramsay esetében ez árulást és szadista gyilkolást jelent, de valójában az apja leszúrása számára ugyanaz, mint Tyrionnak kiszabadítani a sárkányokat. Valami, amit meg kellett csinálni ahhoz, hogy az a hőn áhított cél egy kicsit közelebb kerüljön, hogy életben maradjon a remény. Arya is egy fokkal közelebb kerül, amikor nemet tud mondani a csábításnak. Tommen összeszedi magát és bocsánatot, illetve segítséget kér az anyjától, amihez szintén nagy bátorságra van szükség. Theon egy lovat kér és elindul haza, Yara pedig megfogalmazza trónigényét. Ez  kulcsfontosságú az epizód sikerének szempontjából, hiszen hiába csak egy apró lépést, de valamit legalább haladtak a szereplők. Ez pedig nagyon kellett a múlt heti rész után. A nézőkben is tartani kell a lelket, hogy megéri kitartani a sok nyomorúság mellett. A legelegánsabb mind közül Bran szálához kapcsolódik, akin keresztül majd megtudhattuk egy csomó mindent az igazán fontos kérdésekről. A legjobban mindenki Jon szüleinek fog örülni, (ha eljutunk odáig), most kezdetnek be kell érnünk Hodor igazi nevével, illetve, azzal hogy Lyanna tényleg emlékeztethet minket Aryára, ahogy azt annak idején Ned is mondta.

Ha ilyen szépen tudja építeni a kirakóst a Trónok harca, akkor sokkal inkább csillogtatja azt, amitől különleges. Attól, hogy sokan, sokféleképpen halnak meg, váratlan pillanatokban, vagy visszatérnek a halálból, meg vannak sárkányok, az egész nem lesz sokkal másabb, mint a Dallas vagy bármelyik másik klasszikus szappanopera, nyakön öntve varázslattal. Ha látjuk a történelem apró darabkáit a helyükre kerülni és érezzük, hogy az alkotók nagyon sok mindent nagyon szépen kitaláltak és előkészítettek, akkor érezhetjük azt, hogy ez a sorozat tényleg nem olyan, mint a többi.

Egyéb megfigyelések:

• Bran szála a meta jellege miatt jó igazán. Remek volt a flashbackkel kezdeni a részt és látni, ahogy bővül a sorozat univerzuma, illetve felüdülés volt kikerülni a folyamatos szenvedésből és nyomorúságból. (De nem tarthatott túl sokáig, mert sok másik szálat kell mozgatni.) Meerán keresztül azonban az az üzenet, hogy legyünk egy kicsit türelmesek és onnantól fogva minden nagyon jó lesz. Csak még egy kis türelem.
• Jaime karaktere számomra teljesen szétesett. Hiába tanulta meg tökéletesen Tyriontól, hogy viselje páncélként a valódi énjét, a Főverébbel szemben erősen úgy tűnt, mint aki túlságosan is elbízta magát.
• Olson Lannister eszébe juthatott a nézőnek a részről, ahol egymás után jöttek a durva halálok. Mikor Tyrion mesélt róla a cellában, azt hittük, hogy ezzel a készítők gúnyolják Martint, de mint látjuk ők rá vannak kényszerítve, hogy még kegyetlenebbek legyenek.
• A főveréb szála azért volt fontos, mert megmutatta, hogy a legnagyobb ereje akkor van a senkiknek, ha összefognak a közös cél érdekében. Pontosan erre lesz majd szükség a mások ellen, de egyelőre a kontinens nagy része még azzal van elfoglalva, hogy egymás ellen hadakozzon.