Sokak szerint a  Maffiózók című sorozat Tony Sopranoja volt az első igazi tévés antihős. A nemrég elhunyt James Gandolfini játszotta az ikonikus karaktert. Halála lehet az a mérföldkő, ami lezárhatja a negatív hősök tévés főszereplésének aranykorát. Összeszedtük, hogy hétről hétre milyen elborult lelkivilágú karakterekért izgulhatunk. Leginkább olyan külföldi drámákat, amik itthon is láthatóak vagy láthatóak voltak.

Sorozatgyilkosok előre!

Dexter Morgan, a Dexter sorozat címszereplője már nyolcadik éve stabil rosszfiú. Ennyi idő után is szurkolunk neki, hogy a rendőrörsi műszakot letudva, mellékesen irtsa a börtönt megúszott vagy addig (miatta) el sem jutó erőszaktevőket, csalókat, drogdílereket, gyilkosokat. Dexter egy gyerekkori trauma okán (egy konténerben szeme láttára mészárolták le az anyját) állandó késztetést érez arra, hogy öljön. A tudathasadás bizonyos tüneteit produkálva, ezt a belső indíttatását általában Sötét Utazónak hívja. A jelenleg is futó záró évadban egy pszichiáternő pedzegeti, hogy nem baj az, ha Dexter pszichopata, mert ő így tökéletes, ahogy van. A korábbi évadokban is az volt az egyik fő szál, hogy Dexternek végre ne kelljen rejtegetnie igazi énjét, ne kelljen titkolóznia, ha valaki kérdezi, nyugodtan mondhassa, elmentem embert ölni, utána találkozunk a bárban. Dexterben ott van a világ mocskát eltakarító lokál hero és az idill, hogy nyíltan vállalhassuk magunkat, a véleményünket, a külsőnket, a nemi identitásunkat, bármit. Szép ez az üzenet, de Dexter akkor is egy számító, öntörvényű gyilkológép.

Csókot a szakácsnak

Walter White a nálunk Totál szívás (Breaking Bad) címen ismert sorozat ikonikussá vált alakja. Mezei kémiatanár volt, de miután tüdőrákkal diagnosztizálták, belevágott a metamfetamin főzésbe.  A mimózalelkű tanár hamar megunja, hogy az új-mexikói drogkartellek sem veszik számításba és egy év alatt hatalommániás drogbáróvá növi ki magát. Walter White nemes célok által vezérelve bonyolódott alvilági játszmákba, mert a tanári fizetéséből nem tudta volna biztosítani a jólétet, hogy halála után a családjának ne kelljen nélkülöznie. Pontosan ki is számolta, hogy mennyit kell összekalapoznia a drogügyletekből, de az összeget jócskán meghaladva is tovább tolta a kristályfőző szekeret. A pszichostimulánson túl vér is tapad az egykori kémiatanár kezéhez, mégis érte feszengünk, mert alapjaiban egy ártatlan, jó tanár jellemvonásait sikerült teljesen kicsavarni, így mindennél jobban vágyjuk a pozitív végkifejletet. És amúgy is, milyen gerinctelen dolog lenne egy tüdőrákos kémiatanár ellenlábasának lenni.

Kémek a szomszédban

Rögtön két példánk is van a hazaáruláson dilemmázókra. Az egyik a Homeland: A belső ellenség és a The Americans főszereplői. Előbbiben Nicholas Brody egy nyolc évig al-Káida fogságban élt amerikai tengerészgyalogos, aki öngyilkos merényletre készült egy tucat bunkerbe zárt (amerikai) politikus ellen; utóbbiban pedig két, a 80-as évek Amerikájában élő KGB-ügynök hírszerzéséről és Szovjetunió iránti lojalitásuk megingásáról szól. Itt már komolyabb a tét, mert nem csak puszta emberségünk vonható kérdőre, hanem a haza iránti hűségünk is. A dilemma tehát adott: meddig lehet elmenni, ha országunk védelméről van szó, és ez vajon felülír-e minden más szabályt, törvényt és emberi együttérzést. A haza nevében elkövetett cselekedetek indítják meg az egyszerű zsoldos karakterek hezitálását, ami elnyomja az utálatot és empátiát vált ki a nézőből. Belső hadakozásuk teszi őket szerethetőkké, és felmerülhet a kérdés, mi vajon hogy éreznénk, ha akaratunk ellenére felsőbb utasításra kéne cselekednünk. Ha nem is ilyen kaliberű ügyekben, de van, hogy olyat kell tennünk, amihez se kedvünk, se energiánk, se semmilyen komoly indítatásunk nincsen. Ezért érezhetjük közelinek az ő történetiket.

Hús, csábító hús

A Hannibal esete is ide tartozik, még úgyis, hogy tudjuk hova fog kifutni a történet. Hannibal Lecter barátjának tekinti Will Gaham különleges ügynököt és aggódik érte. Szinte hihetetlen, hogy egy emberevő pszichopata zseni ennyire jóindulatú tud lenni. Ez a kontraszt rányomja a bélyegét arra, hogy ha kell, szemrebbenés nélkül őrületbe taszítja FBI-os barátját, sőt rács mögé is küldi. Hanniballal, az emberek máját dézsmáló sátáni alakkal ugyan nem azonosulhatunk egykönnyen. De ne is tagadjuk, nem azért izgulunk, hogy Dr. Lecter végre undorodva köpködje az emberhúst. De hiba lenne csak a címszereplőre fókuszálni, amikor a nyomozó és a doktor közti kapcsolatra van kiélezve a sorozat. Will Grahamnek különösen nagy tehetsége van ahhoz, hogy beleélje magát a gyilkosok szerepébe, de a sok terepmunka kikezdi az idegeit. Minden antiszociális megnyilvánulása ellenére sem tudjuk utálni, mert ő a sorozat áldozati báránya, akivel jó dolog még nemigen történt. Ha úgy tetszik, akkor ő hozza a jóságot a sorozatba, míg Hannibal a számító gonoszságot, a néző pedig itt találhatja meg a kapaszkodóját, amikor a való életben azt érzi, hogy minden erőfeszítése ellenére sem úgy jönnek össze a dolgok, ahogy azt ő elképzeli, mert biztos valaki vagy valami keresztbe tesz neki.

Függők gyülekezete

Nem is lehetne nemesebb hivatás a rendőri munkánál, de a tévésorozatokban és mozifilmekben mégis előszeretettel mutatják rend őreinek rosszabbik arcát. Mintha kritérium lenne a rendőröknél az alkoholizmus, a gyógyszerfüggőség, a korruptság vagy az olcsó szex szeretete. A Gyilkos hajsza (The Following) esetében a nyomozónk is alkoholistaként kezdte, de olyan szinten, hogy helyszínelésre is PET-palackba töltött vodkát vitt szomjoltónak. De a Crossing Lines sorozat morfiumfüggő nyomozózsenije se jobb.

Anya csak egy van

Meglepő módon a Psycho című kultikus thriller előzménysorozatában még sajnáljuk is Norman Batest. Norma, Norman anyja kitűnően hozza a kiállhatatlan, hatalommániás, manipulátor anyafigurát és ezért egy percig sem tudjuk szánni, bármennyire rossz is neki éppen. Amikor egyszerre van képernyőn fiával, reflexből rándul ökölbe a kezünk és kívánjuk a halálba a kedves anyukát, hogy legalább egy paraszthajszálnyi esélye legyen a gyereknek a normális életre.

Persze ezek a karakterek már korábban is megvoltak. Nem új találmány a gonoszt emberi tulajdonságokkal felruházni.  A Dallas Jockey-ja sem volt egy szent, mégsem tudtuk igazán utálni. A Miami Vice nyomozói is kételkedtek párszor rendőri hivatásukban, A szupercsapat tagjai pedig szökött katonák voltak, akik öntörvényű bűnüldözésbe kezdtek. Magyar példát hozva, a Berényi családban sem ismeretlen a bűn fogalma. Patyolat tiszta jófiúnak leginkább csak Jack Bauert tudnánk felhozni vagy a Szomszédokból bárkit. Azt mindenesetre megállapíthatjuk, hogy nem a karakterek rossz tulajdonságainak köszönhető a sokszor elfogult rajongás, mert inkább belső vívódásuk miatt tekintünk úgy rájuk, mint esendő, szerethető emberekre, és nem úgy, mint szörnyetegekre. Különben csak nem izgulnánk ennyi elmeroggyant gyilkosért.