A Homeland első évadáról sok mindent el lehet mondani, de azt nem, hogy akciódús lett volna. Ha jobban megnézzük a nettó 520-540 percet, amit kaptunk az izraeli ötlet (Prisoners of War) alapján készült sorozattól, istenigazából nem nagyon történt benne semmi, mégis olyan feszült volt, hogy hajnal kettőkor is a kezét tördelve ült az ember előtte, az izgalomtól kiszáradt szájjal drukkolt szerencsétlen Carrie-nek, hogy higgyen már neki valaki, amikor Brody motivációit kérdőjelezi meg hétről hétre. Aztán persze szegénynek kimossák az agyát, és vele együtt egy rakás emléket és infót arról, ami lebuktathatná a nyolc éves hadifogságból hazatérő egykori tengerészgyalogost, de legalább kaptunk egy fasza lezárást egy valóban kiváló évadhoz. Spoileresen folytatjuk.

A második etap ott kezdte, ahol az előző abbahagyta a történetet, illetve egy kicsit ugrottunk az időben, Carrie már nem a kórházban lábadozik és nem is a CIA alkalmazottja, Brody viszont magasabbra jut a politikai ranglétrán, és alelnökjelölt lehet belőle a következő választásra. Az első epizód viszonylagos nyugalomban kezdődik, de aztán elszabadul a ló a készítőkkel és két rész alatt annyi akciót látunk, mint az első évadban összesen nem. Olyan érzésem volt, mintha Howard Gordon, a sorozat egyik késztője a forgatási szünetben megnézte volna a 24-összest, és nosztalgikus hangulatba kerülve írta meg az új évad történetét.

Carrie visszatér a CIA-hez, igaz, csak egy, elsőre egyszerűnek tűnő, de meglehetős izgalmakat tartogató küldetésre, amibe kis híján bele is hal, ahogy azt kell - az első rész messze legjobb jelenete az volt, amikor az ismét az akció sűrűjében, Bejrútban menekülő Carrie elmosolyodik - Abu Nazir kis híján odavész, de aztán Brody-nak köszönhetően csak nem lövik szét a fejét, Carrie meg megszerzi azt a bizonyítékot, ami alapján végre azt várhatjuk, hogy sűrű bocsánatkérések közepette veszik vissza a Céghez.

Az, amit eddig csak Carrie tudott, a második rész végétől már Saul számára is világos, a kérdés csak az, mit kezd majd ezzel az információval, és kit avat be a dologba. A második évad igencsak erről szól majd, mármint a CIA versus Brody párharcról, amiben tippem szerint legalább egy állandó szereplő elhullik majd (a Sault alakító Mandy Patinkin ezt a sorozatot is két évad után hagyja ott???). Érdekes volt látni a friss Emmy-díjas sorozat szintén díjmentes szereplőpárosát külön-külön, de Claire Danes és Damian Lewis ismét bizonyította, hogy nagyszerű színészek, és elvisznek minden jelenetet a hátukon, amiben szerepelnek.

Közel sem volt tökéletes a kezdés persze, amikor Carrie visszarohant a házba Bejrútban, hogy bizonyítékokat szerezzen, a fejemet fogtam, az, pedig ahogy Brody egy hóttitkos küldetést figyelve a Fehér Ház alagsorában mobilozik, az kicsit idegesített, mert egyrészt mi az istent keresne ott, másrészt meg a telefonját már az ajtóban elvennék tőle az életben. Cserébe a készítők olyan feszes, feszült, végig izgalmas jeleneteket kreáltak a két szituációból, hogy csak utólag kezdi el az ember vakarni a fejét miattuk, miközben nézi a történéseket, eszébe sem jut, hogy az egész úgy baromság, ahogy van.

Brody motivációi és vívódása, az, ahogy politikai karrierje érdekében a lelkiismeretét kell legyőznie, nagyszerű jeleneteket eredményez, Lewis teljesen együtt él a szereppel, pont úgy, mint Danes, akinél jobban sírni a tévében senki nem tud jelenleg. A mellékszereplők, a kivitelezés, a forgatókönyv, a rendezés, mind méltók az Emmy-díjhoz, a Homeland továbbra is az egyik legjobb drámai sorozat a tévében. Reméljük, marad a színvonal.