„Az olyan régi, az eredeti formátumot jobbára változatlanul hagyó sorozatokon, mint amilyen a Dexter is, kiválóan látszik, milyen nagyot változott tíz év alatt a tévézés" – a premier kezdő percei alatt végig erre gondoltam. Öt perces visszatekintés az előző évadra, két perc főcím, utána fakó, valódi színek (nem akarok több instagramolatlan képet látni!), szigorúan természetes, igazi hangok. Hol a mesterségesen vibráló basszus, ami a félelmet vagy az idegességet jelzi? Hol vannak a pszichedelikus látomások? A Hannibál után Dextert nézni majdhogynem időutazás.

Talán maga a téma is megöregedett egy kicsit. „A pszichopata ismérve, hogy képtelen az együttérzésre" – mondja egy jelentékenynek szánt jelenetben a legújabb főgonosz, akit egyébként minden bizonnyal egy képregényből szerződtetek le. Még csak 24 éves vagyok, aránylag tehát új nekem ez az egész kultúra dolog, mégsem tudom elképzelni, hogy ez a kijelentés alkalmas lenne még bárkiben is bármiféle gondolatot ébreszteni. És megint csak: mintha az egész pszichopata-téma kezdene megkopni, ha az objektív valóságban nem is, az én szememben mindenképp. Ígérem, ez az utolsó utalás a Hannibálra, de sokatmondó, hogy a készítők ott pont azzal újítottak, hogy a főszereplőt sújtó nagy pszichológiai csapás a korlátlan empátia, tehát a főszereplő pont ellenkezője a pszichopatának. Innentől Dexter és spoilerek.

Összeségében azért még mindig szuper a Dexter. Előtte viszont még néhány idegesítő dolog. Először is, a mellékszereplők minden eddiginél súlytalanabbak. Nem hiszem, hogy Masuka, Angel, vagy akár Quinn kapnának majd bármiféle lezárást. Ez persze rendben is van, nem is érdekel különösebben, hogy mi történik a súlytalan szereplőkkel – de akkor miért kell minden részből 20 percben mégis őket néznem? Ezen a ponton talán a legfeltűnőbb haszna ezeknek a szereplőknek, hogy Dextert ugyanúgy hidegen hagyják, mint a nézőt. ű

Ez annyiban érdekes, hogy nehezebbé teszi a Dexterrel való azonosulást. Már nem emlékszem, az első évadban ez hogy volt, de később biztos vagyok benne, néhány évad közben határozottan koncentrálnom kellett nem elfelejteni, hogy Dexter egy sorozatgyilkos. Ezzel szemben ebben az évadban: „Hé Vince, be tudsz ugrani helyettem ma reggel?" „Mint mindig" – válaszolja szomorúan szegény Masuka, és Dexter, ez az érzelmekre képtelen seggfej, egy mosolyt sem próbál meg kierőltetni magából.

Holtversenyben a legidegesítőbb dolog dr. Evely Vogel karaktere. Brittudós akcentus, elegáns fehér kosztüm, egyszerre kimerült és mégis energikus, intelligens arc, kiegésztve a reáltudományokkal a köztudatban oly sokszor, szerintem tévesen azonosított gátlástalansággal – a gonosz / őrült tudós karakterének tankönyvszerű ábrázolása, és az eredmény egyelőre eléggé hidegen hagy. Elképzelhető, hogy később ez a karakter érdekes lesz, most viszont sokkal inkább tűnik egyszerű írói eszköznek. És azt hiszem, valójában nem is a karakterrel van problémám, hanem azzal, hogy félek, az írók majd rosszra használják ezt az eszközt: hogy majd megléptetnek ezzel a nővel valamilyen elképesztő narratív őrültséget, hogy ezzel Debrát és Dexter átlökjék egy olyan konfliktuson, amit én látni szeretnék kibontakozni. Remélem, nem merik megjátszani, hogy a történetet érdekes részét valamilyen külső véletlennel ütik agyon.

És akkor végre beszéljünk a jó dolgokról: minden egyes Debra–Dexter jelent zseniális volt a részben. Mikor a hatodik évadban előhúzták, nagyon légbőlkapottnak éreztem a „Debra beleszeret Dexterbe" szálat – és valószínűleg megint csak nem is a légbőlkapottsággal volt igazán bajom, hanem azzal, hogy úgy éreztem, ezzel valamit veszít Debra karaktere. Mostanra egész egyértelműen úgy tűnik, tévedtem: annyi történt csak, hogy ezzel Debra és Dexter, különbözőképp, de kölcsönösen kiszolgáltatottá váltak egymásnak. Fogalmam sincs, hogy már akkor egy nagy terv részeként lépték-e ezt meg a készítők, vagy csak ügyesen jöttek ki a kanyarból egy buta húzás után, de mostanra a döntés teljesen beigazolodótt: a szerelmi szál egészen másodlagos, a lényeg csak annyit volt, hogy ezzel a nagy konfliktus előtt méginkább kölcsönösen kiszolgáltatottá tegyék egymásnak a két testvért.

Természetesen ez a konfliktus hozta a rész legérdekesebb jelenetét is, amiben Dexter kb. indulatból megöli Debra új barátját / szeretőjét / a célszemélyt, akit Deb szigorúan szakmai okokból tartott megfigyelés alatt. Mindketten nagyon hitelesen játszanak, az egész jelenet alatt semmilyen zenei aláfestés nincs, és vágás sem nagyon: egy ponton Dexter arcát 11 másodpercig látjuk megszakítás nélkül. És maga a jelent is nagyon jól megírt: Deb el sem hiszi, Dexter hogy lehet ekkora elefánt a porcelánboltban, az arca a sok kétségbeesés között egy ponton majdhogynem csak ingerült. Dexter pedig egyszerűen csak meglepett – ő azt nem érti, miért ilyen nagy ügy ez az egész kis indulatgyilkosság Debrának.

Öt perccel a korábban pont erről beszélgettek:

– Nem te mondod mindig, hogy a rossz emberek megérdemlik a halált? – Dexter aggódott Debráért, Deb ezzel támad vissza. Dexter türlemes:

– Nem vagy rossz ember.

– Megöltem LaGuertát.

– Ez most nem számít.

– Nem számít? Jézusatyaúrég, a faszt nem számít, Dexter – itt Deb már nem támad, hanem magából kikelve ordít. A választ már Dexter is kiabálva mondja el:

– Tudod hogy nem így értettem, ne csináld ezt – az egész mondatot egyszónyi idő alatt vágja oda Debrának.

Hát pedig de, Dexter pont úgy értette, hogy LaGuerta halála nem számít. És valójában ez az, ami miatt minden gyengesége ellenére ez az utolsó lehet az eddigi legérdekesebb Dexter-évad: a Debbel való konfliktus minden eddigénél jobban felszínre hozhatja azt a kérdést, hogy Dexter akkor érzésekre képtelen pszichopata erkölcsi felelősség nélkül (a mellékszereplőkkel való kapcsolata mindenképp erre utal), vagy csak egy nagyon szar ember erkölcsi felelősséggel (Deb, Harrison).

Ps.: Van egy új gyilkos is a városban, aki átalakított emberi agyakat hagy hátra maga után (kiszedi az áldozatok agyából az empátiáért felelős központot), de ez azzal együtt is teljesen érdektelen, hogy nem különösebben burkolt utalás Dexter nagy problémájára.