Az X-Faktor harmadik élő adása alatt végig azt vártam, hogy azok az érzelmek, amiket megszállottan keresnek a mentorok egymás versenyzőiben (mert a sajátjaikban mindig megvannak, jóhogy), bennem mikor törnek már felszínre, de az istennek nem jött semmi az utolsó 10 percig, és akkor sem az énekesek, hanem az egyik zsűritag, Little G hozta belőlem elő a sírós mosónőt. Pedig ez a versenyzők feladata lenne ugye, de nincs közöttük egy olyan sem, mint Jimmy Fia Krisztián vagy Oláh Gergő volt, hogy csak a képzeletbeli skála két végpontját nézzük. Arctalan, jellegtelen a mezőny, és nem, a Tha Shudras sem emelkedik ki közülük, házibarkács maszkok ide, idegesítően modoros idegen bolygós baszakodás oda.

A tegnapi adásban végig az az érzésem volt, mintha egy különleges liftzene-válogatás felvételeit hallgatnám végig, sehol egy katartikus előadás, mindenki ment a biztonságra, és amikor valaki kicsit kieresztette a hangját, mint Kállai-Kiss Zsófi vagy Tóth Andi, abban sem volt különösebb köszönet, mert az ordibálást nem túl kellemes hallgatni. Tegye fel a kezét az, aki kapásból fel tudja idézni Benji előadását, vagy tudja fejből mit dolgozott fel a Spoon (guglizni nem ér)! Na, ugye. Bezzeg amikor Jimmy Fia Krisztián nekiesett a Goldeneye-nak, arról még két nappal később is egy egész ország beszélt. Nem azt mondom, hogy a műsor megint menjen le kutyába, és szedje elő a Csobot Adélokat, de jó lenne, ha történne végre valami az első 2 óra 50 percben is, nem csak a traumatikus végjátékban.

Az egyetlen kivétel, mármint nekem, az Nagy Ricsi AC/DC-feldolgozása, na azt soha nem fogom elfelejteni, az zicher. A Vastag Csaba-jelmezes egykori futballista (ha jól értettem a rém béna kisfilmből, volt valami ilyesmi a múltjában) olyan erőszakot tett szegény Bon Scotton, amit én nem tudok megbocsátani senkinek. Nem is értettem, hogy a zsűriben ülő három zenészember miért nem dobálja meg a csávót a nóta közben vagy utána, gondolom ezért (sem) én ülök az asztal mögött. Horányi Juli, akit színtiszta érzelmekből kis angyalkezekkel szőtt légies jelenségnek szokás titulálni, pont olyan gépies, mű és érzelemmentes volt, mint eddig bármikor, és most még hamis is volt, mármint hangban is, nem csodálkoztam, hogy párbajozik, bár tulajdonképpen bárki állhatott volna a helyén.

Mondjuk a Whitney Houstont éneklő Jonathan, akinek a hangja igenis jó, csak éppen nem tud vele mit kezdeni, Izabella, akibe annyi egyéniség szorult, mint egy Ikea-asztalba, Benji, aki pedig egészen a döntőig elmosolyoghatja magát, pedig rémesen unalmas és hamis, vagy Borbély Ricsi, aki a Madách Színházba képzeli magát minden egyes előadása alatt, és olyan teátrális, hogy legszívesebben elkapcsolna az ember - és nem, nem menti a fellépése előtti technikai malőr sem, tapasztalt színész egy ilyet simán megold. És ha már itt tartunk, akkor látszott, mennyire előre megírt forgatókönyvből dolgozik Istenes Bence (és előtte Lilu vagy Ördög Nóra is), amikor valami nem a betanult adásmenetnek megfelelően történt, és rögtönözni kellett volna. Ide kellene az a profizmus, amivel elegánsan le lehet kezelni az ilyen helyzeteket is, de van ideje, majd megtanulja. Ja, és a nyitó kisfilmről eszembe jutott valami, tessék:

A Tha Shudras kezd kicsit unalmassá válni az erőltetett maszkos bohóckodással, pedig az énekesüknek kifejezetten izgalmas hangja van. Jó, még így is érdekesebbek a Spoonnál, pedig tegnap ők voltak az egyik legjobbak Tóth Andi mellett, aki láthatóan nagyon élvezi, hogy ilyen erőteljes hangja van, csak meg kéne tanulnia kezelni is, illetve az angolján sem ártana dolgozni egy sort, mert a hangképzése rettenetes, és ez befolyásolja az éneklését is. Ja, és ne ordibáljon, soha, sehol, mert idegesítő, pont annyira, mint a megint borzasztó ruhába kényszerített Kállai-Kiss Zsófi, aki Michael Jacksont énekelt, illetve énekelte úgy fél percig, utána pedig óbégatta sokáig. Szabó Richárdból sajnos semmire nem emlékszem, komolyan.

A párbajra Horányi és Kállai-Kiss ment, amitől szegény Little G teljesen kikészült. Most rémesen genyónak fogok tűnni, de én valahol örültem annak, hogy a három rutinos, az érzelmeit varázsütésre és parancsszóra változtató mentortárs mellett G ösztönös és természetes volt, az idegessége szívből jött, alig bírt megszólalni, nem tudta összeszedetten felkonferálni a két mentoráltját - azaz pont úgy viselkedett, mint egy ember, és ez sokkal szimpatikusabb, mint mondjuk amikor Geszti szóvirágokból font kínrímbonbonokkal úgy vezette fel ugyanezt a helyzetet, mint akit cseppet sem hatott meg az, ami éppen a színpadon történik. A végén Kállai-Kiss Zsófinak kellett mennie, és G-t annyira megviselte a dolog, hogy még az After-X-ben sem tudott higgadt maradni, ahol egyébként Szabó Zsófi megint bizonyította, hogy a műsorvezetést nem neki találták ki.

Ami viszont nekem nagyon kellemes meglepetés volt, az ByeAlex tegnapi vendégszereplése. Üdítően lógott ki a mezőnyből, a nóta kifejezetten jó volt, és ugyan engem a világból ki lehet kergetni a népzenei motívumok popzenébe applikálásával, de ebben a számban valahogy nem zavart a dolog, sőt. Azt mondjuk kibírtam volna, ha Istenes Bence nem úgy vezeti fel az előadást, hogy akkor most majd nagyon meg tetszenek hatódni, mert olyan megindító lesz, mint Stone küzdelme az angol nyelvvel - hadd döntsem már el én, mikor akarok megindulni. A mentorok és az énekesek közös előadása már kevésbé volt ennyire katartikus, Alföldi és Tóth Gabi rémes volt, Szikora viszont vicces a két gidával - a legjobb hangja pedig G-nek volt négyük közül, de hát ezt eddig is tudtuk.

És nem, ma sem ússzuk meg Tóth Gabi animgif nélkül, bár a művésznő magához képest tegnap rém visszafogott volt.

Fotók: RTL Klub/ Kovács Tamás