A nagy sportesemények, pontosabban kontinensviadalok vagy olimpiák elengedhetetlen kellékei a nyitó- és záróünnepségek, ezeket lehet szeretni vagy rühelleni, ettől még vannak, sőt, nem tévedünk nagyot, ha kijelentjük, lesznek is, míg Föld kerek (mint a rockerek, ugye). Az persze sehol nincs megmondva, sőt lefektetve, hogy egy záróünnepségnek feltétlenül három órán kell tartania és szinte csak olyan előadókkal operálhat, akiket a nyugdíjasházból is csak külön engedéllyel eresztettek ki.

Amilyen feszes, lüktető, vicces és újszerű volt a Danny Boyle rendezte megnyitó, aminek még azt is el lehetett nézni, hogy bizonyos pillanataiban az intézményesített giccs előtti kollektív főhajtásnak tűnt, olyan idegesítően lapos és unalmas volt a záróbuli, aminek feltehetően a férfi maratoni futás érmesei örültek a legjobban, mert itt kapták meg végre a 42 kilométeres rohanás jutalmát. A többiek szerintem mentek volna bulizni, zabálni vagy dugni, már ha lehet hinni a piros lámpás gyorséttermi negyeddé átvedlett olimpiai faluról szóló rémtörténeteknek, ehelyett ott feszengtek a stadion közepére felállított Union Jack-alakú színpad réseiben.

Mindezt a vasszigorral őrködő önkéntesek sorfala mögött, mint egy bazinagy karámban, pedig annál viccesebbet nemigen tudunk elképzelni, mint a spontán versenyfutást rendező, önmagukat 80 000 néző (meg még vagy 300 millió a tévék előtt) előtt ünnepeltető atléták látványa - igaz, akkor a műsor gerincét alkotó, a stadionba állandóan behajtó taxikat, limuzinokat vagy teherautókat el lehetett volna felejteni. A műsor koreográfiáját összerakó Kim Gavin korábban balettáncos volt, ami a táncos betéteket elnézve mély nyomokat hagyott az ő kis lelkén, bele sem merünk gondolni, milyen záróeseményt tudna egy kőfaragó vagy egy szimbolás összerakni.

A brit popzenéről szóló műsorban a Pet Shop Boys, Ray Davies, Madness, Annie Lennox, a The Who, Nick Mason a Pink Floydból, George Michel és a Queen két tagja képviselte a szépkorúakat, vagy hogy is kell a nyugdíjasokat polkorrektül aposztrofálni. Lennox előadása lendületes volt, de a borzasztó jelmezt, sminket és a riasztó táncosokat ez sem tudta feledtetni a nézővel. A többiek letolták, amit le kellett, hol playbackről, hol nem, de ez már tényleg senkit nem érdekelt. Russell Brandt komikusnak viszont meg kellene mondani, hogy soha többé ne énekeljen Willy Wonkának öltözve Beatlest, mert nagyon-nagyon sokat árt annak a kevés hitelességnek, ami megmaradt belőle, és hiába bizonygatta Szujó Zotán, hogy mindegy, ki énekli a We Will Rock You című Queen-nótát, Jesse J. erre szinte azonnal rácáfolt.

Rémes volt az öregesen mozgó The Who-t látni a gitárjára kényesen ügyelő Pete Townsenddel (bezzeg régen egy ilyen felkérésre a szervezőbizottság elnökének a hátán verte volna szét a hangszert), de a csak erre az egy eseményre összeálló Spice Girls látványa sokkolta a népet leginkább. Félelmetes, hogy ezek a nők ezzel a zenével annak idején tényleg dollármilliókat szedtek össze, hihetetlen mennyire kínosan szar volt az, amit a rögtönzött emelvénynek betolt taxik tetején idétlenül toporogva előadtak - valahol megértem már, miért fázott annyira Victoria Beckham a fellépéstől.

A lassan hömpölygő, főleg a brit közönség ízlésének szóló műsor legjobb pillanata a következő, riói olimpia rendezőinek bemutatkozása volt, itt legalább volt valami lendület, pezsgés, latinos ritmusok és vigyorogva szambázó táncosok, no meg Pelé, a világ egyik legnagyobb haknigyárosa, akit szerintem nincs olyan esemény, amire nem lehetne felbérelni. Mindezt persze sikerült agyonvágni a Kósa Lajos legvérmesebb álmait megtestesítő, minden pórusából lángot köpő főnixmadárral, aminél giccsesebb látványt nagy hirtelen elképzelni sem tudunk. Reméljük X. Lajos nem kunyizta el a szervezőktől dísznek a Nagytemplomra.