Joss Whedon neve fogalom a sorozatrajongók között, több sorozat miatt is istenként tisztelik (Firefly, Buffy), és a konszenzus az, hogy amibe ő belekezd, annak rossz vége nem lehet, az ember egy zseni, és kész. Nem akarom a rajongótábor haragját kivívni magam ellen, de ezzel kapcsolatban azért volna egy-két megjegyzésem. A Buffy, mint sorozat, nem egy nagy vasziszdasz, popkult utalások és zseniális dialógusok ide vagy oda, egy szőkecsaj vámpírokat kerget, aztán meg mindent, ami nem ember, és közben jókat szólnak be a mellékszereplők.

A nézettsége sem igazolta Whedon zsenijét, mint ahogy a Firefly sem, ami egy Star Wars kaptafára készített űrwestern, bár itt a háttér, a jövő világának kidolgozásakor Joss már jobban elengedte magát és ettől lett igazán nagyszerű a mostoha sorsú széria. A mára klasszikus Joss-showelemeket itt is megkapjuk, ráadásul kínaiul káromkodnak, ami a legfaszább megoldás ever, még a frakkolást is űbereli. A Dollhouse bejelentésekor a rajongók önkívületi állapotba kerültek, nekem tetszett az ötlet, mármint a törölhető/feltölthető személyiséggel bíró babáké, csak nem tudtam, mit lehet ebből kihozni.

A pilotot látva aztán beigazolódtak a félelmeim, a Fox-nak megint sikerült belefingani a nulláslisztbe, és addig cseszegették a network tévétől csodálatos módon még nem megőrülő Whedont, hogy átírt mindent, összekeverte az epizódok sorrendjét, az eredeti pilotot szétkapta, és az első hat epizódba elszórta nagy részét, majd az egészet arra hegyezte ki, hogy van egy baba, a Echo kódjelű (Eliza Duskhu), és róla szól a sorozat, hetente lesz egy bevetés, oszt kalap. Ez addig ment, míg a Fox befolyása tartott, és el nem értünk a hatodik részhez, oda, ahol már Whedont hagyták dolgozni, és tessék: egy gyökeresen más sorozatot kaptunk a rövid első évad második felében.

Ez a történet ugyanis csak akkor működik, ha szerializálva van, azaz egybefüggő, hétről-hétre kibontakozó nagy, átívelő történettel van dolgunk, nem pedig egy kurvának öltözött baba of the week-típusú semmitmondó akciósorozattal. A második adagban lenyomott hat epizód már a rejtélyre, a Dollhouse (illetve Dollhouse-hálózat) mibenlétére fókuszált, a nyomozás mellett volt idő a karakterek kibontására, a főnökasszony kilengésétől kezdve Topher kedvenc időtöltéséig, és végre nem csak Dushku meglehetősen kifejezéstelen tekintetét kellett bámulnunk 42 percen át.

A finálé nekem nagyon tetszett, mert választ kaptam a kérdéseimre, megtudtam, ki volt Alpha, a dokinőnek elejtett Whisky-beszólást is előszedték, amiért külön köszönet, és az első évadot átívelő történetet le is zártuk, bár Alpha menekülése közröhej volt, de az Alias mellett megszoktam az ilyen baromságokat. A folytatásra rohadt kíváncsi vagyok, mert a lehetőségek végesek azért, és valahol azt nekem még tessék már megmagyarázni, hogy Ballard ügynök mitől lett ilyen nagyon készséges a végére, miközben egy évadon át ezeket a geciembereket üldözte. Echo ébredése tovább tart majd, ez már látszik, szóval ebben az irányba is elmegyünk majd, és persze Alpha kergetése is folytatódik, király.

Amitől viszont a hideg rázott tulajdonképpen végig, az Dushku, akire pedig ezt a szerepet írták, hiszen ő az egyik exec. producer, sőt, ő találta ki a történetet is, és beszélte rá Whedont a megvalósításra. A csajnak annyi dolga volt csak, hogy hol asztmás üzletasszonyt, hol meg ostoba kurvát alakítson, a kettő között meg üresen bámuljon a kamerába, babaként, de ez az istenek nem jött össze neki, franc se tudja miért, talán a kifejezéstelen, üres bociszem a ludas benne, de én egy percig nem hittem el neki, hogy ő most éppen egy másik karakter.

Ha már kihívásokkal küszködő színészeknél tartunk, akkor ott van szegény Tahmoh Penikett, aki a BSG-ben is egy arckifejezéssel jutalmazott minket, most kaptunk még egyet, de ez édeskevés. Verekedni kurvajól tud, a Dollhouse-ban láthattuk idén a legfaszább közelharcokat, de ha mondjuk érzelmekről volt szó, akkor csak nézett hősünk összeszorított szájjal, és láthatóan kínlódott, mint mi is a képernyő előtt. Ennek ellensúlyozására ott volt Olivia Williams, akinek azonnal elhittem, hogy kőkemény, hideg főnökasszony, és bármennyire is egysíkú figurát hozott a Tophert alakító Fran Kranz, vagy az Echo futtatójaként bemutatott Harry Lennix, mégis jók voltak a szerepben. Amy Ackerről és Alan Tudykról eddig is tudtam, hogy megbízható iparosok, most sem csalódtam bennük - Tudyk például kiválóan hozta a fejében több személyiséggel viaskodó, kattant Alpha figuráját, úgy, ahogy azt Dushku soha nem tudná megcsinálni.

A finálé tehát jó volt, évadzárók közül az idei termés élvonalába tartozik mindenképpen, kár, hogy a nézőket ez a sorozat még annyira sem érdekelte, mint a TSCC. Whedon azonban meg tudta győzni a Fox fejeseit arról, amiről Friedman nem, azaz arról, hogy még jobban csökkentett költségvetéssel, de teljes művészi szabadsággal ennél még sokkal többet is ki tud hozni a történetből. A következő évadban meglátjuk, ebből mi igaz, és mi nem.