"A szinkron monnyon le!", "Az anyád az! Ha már ezért fizetnek, nyisd ki a szótárat...", ezek még a legfinomabb megfogalmazású (néha ugye konkrét) anyázások, amikbe a hazai filmes fórumokon fordításokkal, szinkronnal kapcsolatos kommentek között kutatva bukkan az ember. A népnek sok esetben igaza van, de egyrészt kritizálni könnyű, másrészt mit tud egy átlagnéző a fordítók munkájáról? Reméljük a poszt végén többet.

Ahoj, Poplacsek!

Az ember hajlamos azt gondolni, hogy a fordítás minősége csak azon múlik, hogy a fordító milyen szinten érti-beszéli az adott idegen nyelvet. Pedig ez közel sem az egyetlen feltétele a minőségi végeredménynek. A három nagy fordítási területen - szinkronírás, feliratírás, hangalámondás-írás - ugyanis számos egyéb, köztük sajátosan a műfajnak megfelelő elvárásnak kell megfelelni, amihez elengedhetetlen lenne, hogy a magyar szöveg készítője magas szinten bírja az anyanyelvét is.

Szinkronizált filmek esetében ugyanis nem elég, ha tartalmilag rendben van a fordítás, a mondat értelme mellett a szövegnek stílusában, hangulatában, nyelvhasználatában is hoznia kell az eredetit, hiszen egy éttermi rendelés másképp hangzik el Harlem közepén és egy előkelő londoni klubban, és másképp udvarol Casanova, mint James Bond. És akkor még nem beszéltünk a szinkronitás problémájáról. A szövegnek hosszában, sőt minél inkább szótagszámában is meg kell egyeznie az eredetivel, különben a szöveg lemászik a képről. Fokozottan igaz ez a mozifilmekre, amik a nagy vászon miatt tűszinkront követelnek, így az, ami a tévében még elcsúszik, ott megengedhetetlen.

Nem sokkal könnyebb a feliratfordítás sem. Ott ugyan nem kell a szótagszámokkal zsonglőrködni, kell viszont a szöveghosszal, a kép mellett az ember által elolvasható és értelmezhető szöveg hossza ugyanis véges. Egy felirat 30-35 karakter lehet maximum és legalább 3 másodpercig kell látszania. Ezt különösen nehéz megoldani az olyan tömörítő nyelvek esetén, mint az angol, ahol a szószerinti, pontos magyar megfelelő egyszerűen a - gazdag esetrendszert használó ragasztó - magyar nyelv sajátosságaiból következően nyersfordításban akár kétszer olyan hosszú is lehet. (A tömör angol szöveg magyarra ültetésének problémája természetesen a szinkronfordítás esetén is nehézség.) Ezért értelmetlen gyakran a "nem is ezt mondta!" felkiáltás, mert a szereplő egyszerűen fizikailag sem mondhatja ugyanazt magyarul, mint angolul.

A szövegírás harmadik fajtája a hangalámondás, amivel elsősorban tudományos- ismeretterjesztő filmek kapcsán találkozunk. A fordított szöveg hossza itt kicsit szabadabban kezelhető, bár ezeket is rá kell próbálni a képre. Ezek nehézségét a szakszöveg adja. Természetesen kevés az a fordító, aki egyaránt járatos az űrkutatásban, a sejtbiológiában és az ókori történelemben is. Erre mondhatnánk, hogy egyszerű: át kell nézetni egy szaklektorral vagy szakértővel, a gyakorlatban azonban a fordító lelkiismeretén, igényességén múlik, hogy konzultál-e bárkivel munka közben. Mindjárt meglátjuk miért.

 Aranykor

Régen volt a Pannónia Szinkron-és Videóválallat és a Mafilm, ahol időt és pénzt nem sajnálva egyrészt  olyan kaliberű bölcsész végzettségű műfordítók magyarították a filmeket, mint Dr. Hársing Lajos vagy Asztalos József, másrészt - főleg az egzotikusabb nyelvek esetén - olyanok, akik ugyan nem voltak annyira járatosak a szinkronkészítésben, de éltek az adott nyelvterületen, ismerték az ország kultúráját, nyelvi rétegeit, kulturális hátterét, az ő tartalmilag jó nyersfordításaikat viszont dramaturgok vették kezelésbe és írták át a film stílusának és a szinkron szabályainak megfelelően.

Ezek a fordítások aztán mielőtt a felvétel megkezdődött volna egy szerkesztő kezén is átfutottak, aki megvizsgálta, hogy leadásra alkalmas-e a szöveg. (Ilyen poszt egyébként ma is létezik, igaz már csak az MTV-nél és a Duna tévénél.) A szinkronfelvételnél aztán még ketten istápolták a magyarítást: a szájszinkronért a rendezőasszisztens, a stílusért a  rendező felelt, és ha nem találta megfelelőnek, még mindig változtathatott rajta. Ez azt jelenti, hogy öt ember kezén ment át a szöveg, mielőtt a nézők elé került. Mára ebből kettő maradt: a szövegíró és a rendező.

 Vége a régi időknek

E szép míves munkát eredményező, de kissé komótosnak tűnő rendszer a '90-es évek elején változott meg. Kezdetben a videó-, majd a dvd-kiadás fellendülése jelentett egyre több munkát, 1997-ben a nagy kereskedelmi tévék indulása pedig robbanásszerű változást hozott. Ezek ugyanis elképesztő mennyiségű filmet, szappanoperát és sorozatot kezdtek el behozni az országba. (Összehasonlításul: a pannóniás időkben évente kb. 12 000 percnyi szinkront készítettek, ma egy év alatt óvatos becslések szerint is 350-400 000 percnyi filmet szinkronizálnak a nagyjából 40 budapesti stúdióban.) Ezt a rengeteg filmet pedig adásképessé kellett tenni. Méghozzá gyorsan.

Ennek két következménye volt. Egyrészt hirtelen rengeteg fordítóra lett szükség, ami óhatatlanul felhigította a szakmát, másrészt elképesztően rövid határidők alatt kellett produkálni a végterméket. A fordítás minőségének természetesen egyik sem tett jót. Ráadásul a határidő és a pénz lett az úr, és ez a tendencia napjainkban is tart. A megrendelők egyre gyorsabban és egyre szűkösebb büdzsével dolgoztatnak, a stúdiók pedig néha még egymás alá is ígérnek a versenyben. A fordító meg dolgozik, ahogy tud.

Az idő ...

A legkegyetlenebb hajtás a tévéműsoroknál van. Húsz évvel ezelőtt a Magyar Televíziónál egy film szinkronfordítására minimum két hetet állítottak be, egy dramaturg napi penzuma pedig 7 percnyi film volt. Manapság egy tévéfilm fordítására max. 3-5 nap jut, de nem ritka az 1-2 napos határidő sem. Heti egy adásos sorozatoknál általában három hét, vagyis 15 munkanap van a komplett magyar változat elkészítésére, amiből gyakran elmegy 1-3 nap, mire egyáltalán a fordítóhoz jut az anyag, mivel a képet és a szöveget néha a technikával is viaskodva le kell tölteni, át kell írni, és ki kell nyomtatni. A maradék időből pedig eleve 8-10 nap csak maga a szinkronizálás (gyártás, felvétel, vágás, keverés), így a fordításra nem jut több egy hétnél.

Ennél sokkal rosszabb a helyzet a heti öt adásos sorozatoknál, például a brazil szappanoperáknál. Ezeknél már nem is egy ember készíti a fordítást, hanem 3-4-5 fordító dolgozik rajtuk egyszerre. Ami újabb problémákat vet fel, hiszen ahány ember, annyiféle fordítás. Az otthon dolgozó, saját infrastruktúrájukat használó fordítóktól nehezen várható el, hogy rendszeresen egyeztessenek 3-4 társukkal a feszített munkatempó mellett. (Nem ritka, hogy napi 30-40 perccel kell végezniük annak ellenére, hogy a szakmából megkérdezettek szerint napi 20, a legrutinosabbak szerint is maximum 30 percnyi szöveget lehet tisztességesen megírni.) Ilyenkor jön a rendező, és 10-12 stúdióban töltött óra után nekifekszik összefésülni a következő heti felvételek szövegkönyveit, hogy rendben legyen a tegezés-magázás, egyforma becenevek legyenek benne stb.

Valamivel barátságosabb körülmények között dolgoznak a mozifilmek és a dvd-k fordítói.  Egy mozifilm felirataira 2-3 nap jut, egy Lost-epizódra akár másfél nap is, és modern feliratozó szoftverek segítik a munkát, melyek nemcsak a szöveghosszt mutatják, de például a helyesírást is ellenőrzik. A legjobb helyzetben azonban a mozifilmek szinkronfordítói vannak. Sikerfilmeknél akár egy hónapja is lehet a stúdiónak a munkák elvégzésére, így a fordítónak is több idő jut. Nekik viszont a friss filmeknél plusz munkát adhat, hogy az eredeti szövegkönyv és a végleges szöveg nem mindig egyezik, így a munka közben érkező újabb változatokat akár többször is egybe kell vetni az eredetivel.

... és a pénz

A '90-es évek elején masszívan tartotta magát az a pletyka, hogy a filmfordítással bazi jól lehet keresni, nem is engednek a munka közelébe senkit azok a szerencsések, akik már házon belül vannak. Hát ezt - ha egyáltalán igaz volt - el lehet felejteni, a percdíjak ugyanis az elmúlt 10 évben gyakorlatilag nem változtak. (A fordítókat percre fizetik, attól függetlenül, hogy a filmet Tarr Béla amerikai haverja csinálta-e vagy a Gilmore lányok csacsognak benne.) 2000-ben egy tévéfilm 100 percéért 25-30 000 forintot fizettek, ma egy tévéfilm átlagos fordítási díja 40 000 forint, mivel a percdíjak 300-500 forint között mozognak. A feliratfordításnál hasonlóak az árak, kiemelt kategória viszont a mozifilm, ahol akár 1000 forintot is fizethetnek percenként.

Dominanciája miatt számoljunk a tévészinkronos pénzekkel. Ha azt vesszük alapul, hogy napi 25 perc fordítás a tisztességes, minőségi munka felső határa, akkor egy 100 perces filmre legalább 4 napja menne el a fordítónak. Így - feltételezve, hogy a megrendelő egyáltalán adna ennyi időt neki - öt filmet tudna megcsinálni egy hónapban. Az 5x40 000 vagyis 200 000 forint. Nem túl sok. Pláne, ha hozzávesszük, hogy mindezt a vállakozóként dolgozó fordító számlára kapja, tehát ebből még adózik, tébézik, könyvelőt fizet, előfizeti a munkához szükséges internetet stb. Ezzel gyakorlatilag a diplomás minimálbérnél tartunk. Ebből aztán több dolog is következik, egy közös ponttal: a silányabb minőségű fordítás a végeredmény.

A megszülető magyar szövegek színvonalának már a szoros határidők sem tesznek jót, a nyomott árak viszont arra kényszerítik a fordítókat, hogy vagy még több munkát vállaljanak be, vagy egy főállás mellett csinálják a fordítást. Bármelyik megoldással is próbálnak annyi pénzt kitermelni, ami a megélhetésükhöz szükséges, mindenképp kevesebb idő jut a minél pontosabb szinkronitás és a filmhez illő nyelvi stílus kitalálására, a finomítgatásokra, és természetesen nő a félrefordítások esélye is.

Mindenesetre azt, hogy egyes megrendelők szerint mi az elsődleges szempont a magyar szöveg készítésekor jól mutatja, hogy állítólag volt olyan tévécsatorna, amelyik erdélyi magyar fordítókkal is próbálkozott, bár ebből végül - költséghatékonyság ide vagy oda - nem lett rendszeres gyakorlat, mivel az ízes erdélyi fordítás köszönőviszonyban sem volt a mai magyar urbánus nyelvhasználattal.

Érdek és képviselet

Logikusan vetődik fel a kérdés: ha ennyire rossz körülmények között dolgoznak, ilyen kiszolgáltatottak a szakmában dolgozók miért nem próbálnak meg valamiféle szervezetbe tömörülve közösen fellépni a saját érdekeik védelmében? Kísérlet volt rá. Többször is. De a kezdeményezések - miután információink szerint a lelkes vagy elkeseredett aktivistáknak még abban sem sikerült megegyezniük, hogy például a fordítások minőségének javítása vagy a fordítói díjak emelése kapjon-e nagyobb prioritást - rendere hamvában holtak.

Pedig abban mindenki egyetért, hogy nagy szükség lenne egy érdekvédő szervezetre, ami akár a  jól működő Magyar Műfordítók Egyesületének vagy a szintén aktív Színházi Dolgozók Szakszervezetének farvizén evickélve is képviselhetné a dramaturgok érdekeit. A szakma sajátosságai azonban eleve nem kedveznek a szakszervezetesdinek. A magyarszöveg-írással foglalkozók ugyanis meglehetősen heterogén összetételű társaságot alkotnak, akik mind egyedül, elszigetelve dolgoznak odahaza, nem feltétlenül ismerik egymást az egyetemről, munkahelyről, mint a színészek, és - mivel sokuknak ez csak egyfajta kényszerpálya, fizetéskiegészítés - nincs olyan szakmai elhivatottság, "mi-érzés" sem közöttük, mint ami a műfordítóknál tapasztalható.

Ráadásul az időnként azért fellobanó érdekvédőszervezet-alapítási időszakokban rendre kiderült, hogy a szakma nem talál magának olyan "vezérbikát", aki keményen végigverné az ötletet a megvalósulásig, viszont tele van olyanokkal, akik attól félnek, hogy az aktív részvétel miatt esetleg egy ideig nem kapnának munkát, amit egyszerűen nem engedhetenk meg maguknak. Így aztán se vezető, se tagság, ezek nélkül meg ugye nehéz érdekvédeni.

A fordító, mint ember

Marad a rohamtempó, a stressz és az alulfizetettség, ami nyírja is rendesen a fordítókat. Beszéltem olyannal, aki pár éve egyszerűen azért hagyta abba, mert elege lett, hogy a szoros határidők miatt eleve esélye sem volt arra, hogy igényes munkát adjon ki a kezéből. Az egyik közepes stúdió adatbázisában 200 név szerepel, akik többé-kevésbé rendszeresen fordítanak vagy fordítottak az utóbbi években, nagy a fluktuáció, és ezzel megint a minőségnél tartunk. Könnyen belátható ugyanis, hogy milyen hatással van a szakma általános színvonalára, ha a rutin megszerzése egybeesik a kiábrándulással, és a végén sokan inkább elmennek tolmácsolni vagy egy jólfizető banki állásba.

Persze lelkes kezdők mindig vannak. Sőt, most már különböző dramaturgiskolákban, tanfolyamokon képezhetik is magukat, mielőtt az első tesztfordításukra bejelentkeznének valamelyik stúdióhoz. Ilyen végzettség egyébként nem elvárás, fordítással bárki próbálkozhat. Az egyik stúdió például megcsinálta azt, hogy behívott egy a netes  fórumokon a fordításokat rendszeresen kiosztó júzert, hogy írjon meg 20 percnyi szinkronfordítást. Megcsinálta. Kijavították. Hazavitte, újracsinálta, visszavitte. Kijavították újra. És ezt még így párszor. A vége azért hepiend: végül hónapokig tartó trenírozás után állítólag igen kíváló fordító vált belőle. Aki meg a fentiek ismeretében inkább nem vágyik hivatalos fordítói karrierre kipróbálhatja magát a fansub szájtokon, ahol lelkes rajongók készítik - igaz, igen változó minőségben - kedvenc sorozataik magyar szövegeit ingyen és bérmentve. (Róluk bővebben a Magyar Narancs írt nemrég.)