Az európai versenyzők hamar megismerték a pályát, különösen az új-zélandi Paul Radisich.

Két adáson vagyunk túl a dominikai palikozásból, és ha agyonvernek sem tudom megmondani, miről és kinek szól ez a műsor, amit Exatlonnak hívnak, és kábé olyan, mintha a Survivor egzotikus helyszínét a Ninja Warror nagyon lebutított pályáival kereszteznénk, erre ráengednénk 8 profi sportolót és 8 sportos civilt, és az eseményeket nem viccesnek mondott műsorvezetők, hanem egy sportkommentátor narrálja hol sikoltozva, hol hörögve.

Mindezt minden nap, mától már 90 percben.

Szakértőinket kérdezem, ez a Sandokan gyerekek, ne őrjítsetek meg! 

A legalapvetőbb probléma a műsorral a szerkezete, hiszen két adásból világosan kiderült, hogy ez a műsor, amiből, ha jól számolok, 50 körüli epizódot rendelt a TV2, arról szól, hogy minden adásban a 16, majd később egyre fogyatkozó számú versenyző ugyanazon a pályán megy végig párosával, és az a nagy bolondítás, hogy amelyik csapat nyeri az alapakadályt, annak játékosai egymással is megküzdenek, és ezért kapnak külön lóvét. Aztán másnap ugyanez. Harmadnap megint. Aztán valaki, valahogy kiesik, gondolom, utolsó lesz valami versenyben. De a móka megy tovább. Újabb nap, újabb pálya.

Nigel Mansell az utolsó, eltekintve attól az 5 embertől, aki még mögötte van.

Lehet, velem van baj, de én ebben nem látok egy műsort. Az eredetileg hetente egyszer jelentkező Survivor az RTL-en is csak úgy működik napi kiadásban, hogy a reality részét, a játékosok mindennapjait, az egymással való napi baszakodásokat kiemelten kezelik, míg az Exatlonba ennek egyelőre nyoma sincs. Az első műsorban a reality rész nettó két perc volt, a nyertes csapat luxusvillába költözött, a vesztes egy faházba, ahol a kert végiben van a budi, és nincs meleg víz. Hümmögtek. A nyertesek üvöltöttek. És ennyi, ezen túl maradt a pálya, a lassított felvételben csöpögő izzadságcseppek, az ugyanazt a mozdulatsort hol lassabban, hol gyorsabban végrehajtó játékosokról készült képek, melyek nagyjából annyira voltak változatosak, mint Palik László szakkommentálása.

Hova tűnt Damon Hill?

"Átbújik alatta! Sikerül! Micsoda tempó! Most kell belehúzni! Itt az esély!" Ezt hallgatjuk a nem túl megterhelő akadálypályát abszolváló játékosok erőlködéséhez aláfestésnek, és ez még a jobbik eset, mert Palik a felvezetések, a versenypárok kiválasztása és az eredményhirdetés alatt valami egészen fura tempóban beszél, ott vesz levegőt, ahol nem kéne, ige és igekötő között tart hatásszünetet, mintha teljesen elfelejtett volna magyarul. Az ok egyébként prózai: a műsort a török jogtulajdonos török stábja gyártja Dominikán, a magyar stáb minimális (ha minden igaz, tíz fő alatt vannak), és hát a törökök nem biztos, hogy tudnak magyarul, viszont megvannak a sémáik, amikre rá kell húzni a kontentot, és ha azt üvölti az adásvezető vagy rendező vagy ki, hogy "most tessék szünetet tartani" azaz "şimdi mola ver", akkor ott levegőt köll venni. (És egyébként ezért lehet minimális a reaity tartalom is.)

Jean Alesi ötödik és hatodik.

A pályák nem annyira nehezek, nem is Ninja Warrior az alap, hanem a Wipeout vagy az American Gladiators, kúszni kell, mászni, vízbe, sárba ugrálni, és a pálya végén van valami olyan szakasz, ahol lehet dráma, kislabdával lehajigálni kockákat vagy rögtönzött bowlingpályán feldönteni bábukat. A szereplők között vannak érdekesebb/szimpatikusabb arcok, a profiknál Fodor Rajmund általános flegmasága, Ungvári Miklós nyugalma, vagy Bereczki Krisztián méretei (hogy az istenbe' fért bele a emeletes ágyba?) első látásra megragadnak az emberben, és szívesen meghallgatna egy esti sztorizgatást ahol világbajnokok és olimpikonok mesélnek a kalandjaikról, vagy lehet csak én vagyok ennyire perverz. A kihívóknak nevezett civilek inkább idegesítőek, Mischinger Péter üvöltözésétől két adás alatt kikészültem, ráadásul nagyon látszik, hogy instruálva vannak, csak éppen szarul.

Ismét csak bizonyítékot kapunk arra, hogy milyen fontos is az autó a Forma-1-ben.

Az egész műsor egy bazinagy "hogy állunk a minekkel" kérdés. Lényegtelen, hogy a pályák Dominkán állnak, vagy a Lupa beachen. A versenyszámok felépítése pont olyan elcseszett, mint a Játék határok nélkül emlékezetesen botrányos évadában, ahol teljesen mindegy volt, mit csinálsz a pályán az utolsó feladatig, mert hiába vezetted a tabellát, ha az utolsó feladatot megnyerted, te voltál az aznapi jani. Az első adás közönségaránya 18 százalékos volt, ami a TV2 szintjén jó, de az RTL-en vele szemben 22,8 százalékos műsor ment, szóval annyira csak nem volt acélos. És hogy ezek után miért húzták ki 90 percesre az eredetileg egyórás műsort, az rejtély.