A Pose már azzal történelmet írt, hogy elkészült, és leadtak belőle 8 részt. Korábban nem volt egyetlen olyan tévécsatorna sem Amerikában, aminek a vezetőiben felmerült volna, hogy transznemű emberek életéről és saját világáról készítsen sorozatot, a kamera előtt és mögött is transznemű szakemberekkel. A Pose bejött az amerikai FX csatornának, a kritikusok imádják, nézettsége ugyan nem döntöget rekordokat, de ahhoz bőven elég volt, hogy berendeljék a második évadot. 

Azt megfejteni, hogy ki tehet arról, hogy ilyesmi eddig nem valósulhatott meg, olyan, mint a tyúk és a tojás problémája. A programming osztályon mondhatták azt, hogy ismeretlen és még ráadásul transznemű színészekkel képtelenség eladni egy sorozatot, a közönségnek így soha nem lett valódi esélye eldönteni, hogy érdekli-e őket egy ilyen sztori, vagy sem. Az ördögi körből való kitöréshez sokat tett a Transparent, aminek nyilván egy ciszgender férfi volt a főszereplője, de így is fontos mérföldkő lett: olyan emberekhez is eljuttatta a transzok ügyét, akik korábban nem találkoztak ezzel közelebbről, így pedig bebizonyította, hogy érdemes ezekkel a történetekkel foglalkozni.

De a Pose radikalizmusához kellett egy olyan teljhatalmú tévés producer, mint Ryan Murphy. A sors fintora, hogy a Pose az utolsó az FX-re készített sorozata, ugyanis a Netflix minden idők egyik legkomolyabb tévés szerződését tolta az orra alá, aminek keretében szinte végtelen mennyiségű sorozatot fog gyártani 300 millió dollárért cserébe. Első FX-re készített sorozata a Kés/Alatt volt, majd jött az American Horror Story, az American Crime Story, meg a Feud, szóval eleve elég nagy alkotói szabadsággal rendelkezett, de a Pose-zal így is sikerült egy teljesen ismeretlen területre merészkednie, és ez lett a legkockázatosabb projektje. 

Arra, hogy milyen nehéz finanszírozást találni egy ilyen projektre tökéletes példa a Rub and Tug, aminek transznemű főszereplőjét eredetileg Scarlett Johansson játszotta volna, de miután a botrány után kihátrált, kútba esett az egész projekt. Esélytelen volt, hogy valaki egy transznemű színésszel a főszerepben bevállalja. Ebben a hollywoodi világban nehezen volt elképzelhető egy olyan mainstream közönségnek szánt sorozat, ami transzenmű színészekkel szól transzneműekről és elsősorban nem a szenvedéseikre, hanem a kultúrájuk ünneplésére fókuszál.

Nehogy azt higgyük, hogy Hollywoodban transzneműnek kell lenni ahhoz, hogy valaki ne jusson főszerephez. Az ázsiai színészek helyzete is elég rossz, Aziz Ansari a Master of None kapcsán beszélt erről. A sorozathoz kerestek egy ázsiai főszereplőt, de úgy tűnt, hogy a castingért felelős emberek csak néhány olyan emberről tudnak, aki egyáltalán szóba jöhet. Nem arról van szó, hogy nincsenek tehetséges színészek, hanem, hogy nem kapnak olyan lehetőségeket, hogy a nevük eljusson jobb castingos rendezőkhöz. Ansari is azt mondta, hogy a producerek felelőssége az, hogy helyzetbe hozzon olyan feltörekvő, kisebbségi alkotókat, akik kiérdemelték a nagy lehetőséget.

A Pose eddig ismeretlen főszereplői: MJ Rodriguez, Dominique Jackson, Indya Moore, Hailie Sahar és Angelica Ross, tökéletes körülmények mutathatják meg, hogy mennyire tudnak színészkedni és az első évad alapján nehéz is lenne gyenge pontot találni közöttük. Ryan Murphy egyik állandó színésze azért nem marad ki a sorozatból, Evan Peters az egyetlen, aki cisz férfiként főszereplőnek mondható, hiába nagy név a feleségét alakító Kate Mara, vagy a főnökét játszó James Van Der Beek, a Pose világában nekik csak mellékszerep jut, úgy kezelik őket, ahogy sok más sorozatban a “kötelező meleg karaktereket” - itt ők hozzák a kötelező heteronormatívát.

A történet 1987-ben játszódik New Yorkban, a melegek és transzneműek ballroom világában. Ezt a helyet úgy kell elképzelni, mint a fordított Westworldöt. Ide nem azért jönnek az emberek, hogy rájöjjenek kik ők valójában, hanem azért, mert pontosan tudják, csak ezt sehol máshol nem fogadják el. Cserébe viszont itt feltétel nélkül szereti és elismeri őket mindenki.

Jobban mondva ez nem igaz, mert itt minden este a farokméregetés a program, persze átvitt értelemben. Egy bál során több különböző kategóriában (van amikor a hibátlan test a lényeg, máskor a tánc, megint máskor meg a ruha a tánc és a test együtt) lehet versenyezni, ahol egy öttagú zsűrit kell elsősorban meggyőzni, de van egy hivatalos MC, aki vagy dicséri, vagy kegyetlenül oltja a versenyzőket, és közben a közönség is folyamatosan kommentálja az eseményeket.

Ez a világ Magyarországtól nagyon messze van, és teljesen szűz szemmel nézve a sorozatot, talán elsőre nem is világos, hogy ezekben a jelenetekben akkor mi is történik pontosan. Ha valaki jobban elmerülne ebben, akkor ott van a Paris Is Burning című díjnyertes dokumentumfilm, ami a magyar Netflixen elérhető és kicsit bővebben elmagyarázza a világ működését és felépítését, mint a gyorstalpaló, amit az egyik újonc karakter, Damon, kap a pilot epizódban.

Ami még fontos, hogy ha ezek után érkezik az ember, akkor hamar világos lesz, hogy mennyire kell a sorozatot valóságosnak elképzelni. Azt az összes néző magától tudja, hogy egy átlagos transzszexuális életét igen megnehezíti a többségi társadalom, így érthető, hogy a róluk szóló sorozatban is meg kell mutatni és fel kell dolgozni ezeket a traumákat. A kort szintén meghatározó AIDS-zel keverve pedig látható, hogy ezt a sorozatot könnyen el lehet vinni a szenvedéspornó irányába. Idén ez már a második Ryan Murphy-sorozat (az American Crime Story második évada volt az első), ami megmutatja: az LGBTQ közösségnek nem kell Giliead-ba mennie ahhoz, hogy elképzeljen egy olyan világot, ahol minden meg akarja fosztani az emberségétől és a méltóságától.

De a Pose legfontosabb döntése, hogy megfelelő arányban mutatja be az élet tragikus és boldog pillanatait.

A sorozat sokszor ártatlanabbnak és kedvesebbnek képzeli el a múltat, mint amilyen volt. Így sem szégyelli megmutatni az üldözöttséget, de cserébe az első 20 percben látjuk, hogy az egyik főszereplőt abban a pillanatban teszi ki a családja otthonról, amint megbizonyosodnak róla, hogy meleg, Biancáról kiderül, hogy AIDS-es. Szóval a sztereotípiákért nem megy a szomszédba.

De az írók és a színészek is sokat tesznek azért, hogy a karakterek elmélyüljenek, és a történetük ne klisésnek, hanem egyedinek és szerethetőnek érződjön. Ryan Murphy beszélt arról, hogy Stephen Cannals, az egyik vezető producer, eredetileg egy sokkal sötétebb sorozatot képzelt el, de a végeredmény a többi, író, illetve főleg a színészek játéka miatt, sokkal optimistább és vidámabb lett.

Janet Mock, ismert transz aktivista író és rendező is dolgozott a sorozaton és egy interjúban elmondta, hogy bár a sorozatban papíron Murphy a főnök, de tudja, hogy ismeretlen világban mozog és nem sajnálja az időt és a pénzt arra, hogy helyrehozza, ha valamit elrontott. Mock szerint az első rész egyik nagy jelenetét eredetileg úgy koreografálták meg, hogy az nem felelt meg az akkori bálok szokásainak és ez csak a forgatáson derült ki, Murphy pedig nem sajnálta rá az időt, hogy helyrehozzák a hibát, pedig a közönség kis százaléka vette volna észre és akkor is mondhatták volna, hogy ez egy sorozat, nem a Paris Is Burning.

A showrunnerek jelentős része zsarnok és egész biztos, hogy Murphy-vel sem mindig könnyű együtt dolgozni, de a Pose első évadán látszik, hogy érezte, mikor vannak azok a pillanatok, amikor hátra kell lépnie és azokra hallgatni, akik átélték ezeket a történeteket. Közben pedig szeme is van a tehetséghez és biztosan lesz néhány színész, író és rendező, aki a Pose után sokkal jobb lehetőségekhez jut majd.

Az első évad 8 epizódja után azt lehet mondani, hogy a sorozat legnagyobb fegyvere, hogy nem esett a gyakori Netflix-es hibába, amikor több epizódra húzzák szét az eseményeket, mint amennyi indokolt lenne. A Pose-ban ezzel szemben mindegyik epizódnak van valamilyen központi témája, illetve eleje-közepe-vége, és sokszor hosszabb idő is eltelik két epizód között. Összességében a Mad Men történetmesélési stílusához lehet hasonlítani. Ott Don (Jon Hamm) és Peggy (Elisabeth Moss) története volt a lényeg szinte mindig, de, hogy rajtuk kívül épp kire került a fókusz, az állandóan változott.

Az első részbe mondjuk annyi mindent zsúfoltak bele, hogy pusztán az alapján talán nem jutna eszébe az embernek pont a történetmesélést dicsérni, mert a sok információ után kicsit olyan érzésünk marad, mintha fejbevertek volna. De már ezen a ponton is láthatunk hatékony metaforákat például arra, hogy milyen helyzetekben jelenik meg a transzneműek kiközösítése még az LGBTQ közösségen belül is. Amikor már nem kell mindenkit bemutatni és lerakni az alapokat a sorozat részről részre válik magabiztosabbá és így sokkal szórakoztatóbbá is.

Ebben a világban az emberek kénytelenek saját “házakat” alapítani, mi a legelején az Abundance házat ismerjük meg, amit vas kézzel vezet Elektra (Dominique Jackson). Pont akkor kapcsolódunk be, mikor Blanca (MJ Rodriguez), a sorozat másik főszereplője megtudja, hogy AIDS-es és nem akarja tovább vesztegetni az idejét és úgy dönt inkább saját házat alapít. Szinte azonnal csatlakozik hozzá a kurvaként dolgozó Angel (Indya Moore), a táncos Damont (Ryan Jamaal Swain) pedig az utcáról szedi össze. Innentől fogva pedig a sorozat a legtipikusabb családi történeteken megy keresztül, csak egy különös közegben és nem mindennapi emberekkel.

Angel beleszeret egy Donald Trumpnak dolgozó yuppie-ba (Evan Peters), akinek egyébként felesége van (Kate Mara), Damonnak is lesz szerelme, de nála még az is kérdéses, hogy bejuthat-e abba a tánciskolába, ami segíthet neki befutni. Ki kell még emelni a sorozat legnagyobb sztárját, a bálok műsorvezetőjét, vagy MC-jét, Pray Tellt, akit Billy Porter olyan bombasztikusan alakít, hogy igazán szomorú lesz, mikor jövre még csak Emmy-jelölést sem kap majd érte.  Elsősorban a történetmesélésnek köszönhető, hogy ahogy mindenkivel egy kicsit több időt töltünk el, úgy derül ki, hogy mindenkit lehet valamiért kedvelni, és a történetek hétköznapisága sem von le túl sokat az összképből.

A Pose az a mese, amiben ott van a valóság magja, de pont annyi smink, szellemes duma és művészi rendezés van rápakolva, hogy úgy érezzük valami újat tud mondani akkor is, mikor évente több ezer órányi sorozatból lehet választani. Ezeknek a karaktereknek nem csak a bálokhoz, de pusztán a létezésükhöz is óriási bátorságra van szükségük, amivel annyi swag, bravadó, meg Big Dick Energy jár, hogy nem lehet ellenállni ezeknek a figuráknak. A sorozat a 80-as évek igazi valóságát úgysem tudja megmutatni, de legalább megteszi azt a szívességet, hogy az emberben lakozó jóságot ünnepli és nem fetreng a kelleténél többet saját nyomorúságában.

Nem akar senkit megbüntetni, inkább örül, hogy végre hagyták, hogy elmondja a történetét, ami után úgy nézhetünk rá, ahogy megmutatni akarja magát, nem úgy, ahogy mi akarjuk látni, mindenáron.