2018-ban azt mondani, hogy túl sok sorozat van, nevetséges közhely. A rövid távú előrejelzések alapján drasztikus csökkenésre nem kell számítani, ekkora zajban viszont kisebb csoda kell ahhoz, hogy valami olyan népszerűségre tudjon szert tenni, mint a Walking Dead vagy a Trónok harca. Mindkét sorozat életciklusa vége felé jár, gőzerővel keresik az utódját.

Semmi más nem váltott ki az elmúlt években akkora hisztériát, mint George R. R. Martin könyveinek adaptációja. Abban a 10 hétben míg jönnek az új epizódok, a sárkányos sorozat megkerülhetetlen. Még a kínos, szivárgási és hackkelési ügyekről szóló hírek is tele voltak a Trónok harca szereplőinek képeivel, nemcsak a rajongói okfejtések meg a brutális nézettségről beszámoló posztok. De a Trónok harca 2019-ben véget ér, és mindenki azt találgatja, vajon mi veszi át a helyét.

Az Amazon abban bízik, hogy a Gyűrűk Ura-sorozat lesz majd a válasz, ami átveszi a "sorozatok királya" címet, a sárkányok leköszönésével. Azonban, ahogy a Vulture a témát boncolgató cikke is megjegyzi, nagyon ritkán fordul elő, hogy egymás után két egészen hasonló sorozat tud bedurranni. A Netflix talán soha nem tetszelgett abban a szerepben, hogy nekik is szükségük van egy sorozatra, ami az összes fölé nő. Ők mintha a saját lufijukat fújnák egyre nagyobbra, vagyis sok kicsi, sokszor egészen merész, sorozatból álljon össze az a kép, ami miatt elő kell fizetni, és nem azért, mert itt megy az az egy sorozat, amiről mindenki beszél. Vagyis nem arra mennek, hogy ez legyen az az étterem, ahol legjobb rántott húst, hanem, hogy itt legyen a legnagyobb választék. Ezért is fontos a darálásra épülő modell. Azt kell érezned, hogy az előfizetésedért cserébe, soha nem fognak elfogyni a megnézendő sorozatok.

Az Amazon, pusztán Gyűrűk ura jogaiért kicsengetett összegétől elmarad, de még így 2018-ból nézve is elég bátornak hangzik, hogy 4 évvel ezelőtt 200 millió dolláros ajánlatot tettek Peter Morgannek, aki akkoriban egy II. Erzsébet életéről szóló, több évados sorozat ötletével házalt az amerikai csatornáknál. Morgan korábban már bizonyított, mint a téma szakértője, Helen Mirren egy Oscar-díjat is köszönhet neki, így a Netflixnél úgy gondolhatták, hogy megbízható embert találtak a következő blockbuster sorozatukhoz.

Nézettségi adatok híján nehéz megítélni a Crown sikerét. A második évad amerikai nézettségét a Nielsen megpróbálta a hangfelismerős technikájával megmérni, amit kérdés, hogy mennyire fogadunk el hitelesnek, mindenesetre abból az jött ki, hogy 3 millió nézője volt az első epizódnak, amiből 1.3 millió tartozott a 18-49-es korosztályba. A Stranger Things második évada ehhez képest 15,8 milliós nézettséget hozott az első három napban, a különbség tehát jelentős. Ezeket az adatokat a Netflix mindig tagadta, mindenesetre ilyen érdeklődés mellett nehezen veheti át a sorozat a Trónok harca helyét.

Lehet azt mondani, hogy nem ez az egyetlen szempont, amiért megéri a Netflixnek 200 milliót elszórni a sorozatra, de ha felszorozzuk a tervezett hat évaddal, akkor a teljes projekt elérheti a 600 milliót, ha tartják ezt a költségvetést és mindössze egy sorozatról beszélünk. Miközben a Netflix legalább 20 milliárd dolláros hitelt görget maga előtt.

Viszont ez egy tipikusan olyan sorozat, ami jól szerepelhet a tévés díjátadókon, az ezeken elért siker ugyanúgy hozzájárul ahhoz, hogy egy sorozat fontos vagy értékes-e a Netflix számára. Ebben a tekintetben az első évad kitermelt két Golden Globe-ot, az Emmy-n viszont csak a jelölés jött össze. A díjátadók esetében jól jöhet, hogy a sorozat jellegéből adódóan 2 évad után lecserélik a főszereplőket, így a fiatal Erzsébetet alakító Clarie Foy helyett a harmadik évadban már Olvia Coleman indulhat a díjakért, de szintén esélyes lehet Helena Boham Carter is, aki szintén a harmadik évadban csatlakozik a sorozathoz, Margit hercegnőként. 

De ami ennél is többet segíthetne a Netflixen, illetve a Crownon, ha elhagyná a binge watchingra, (ami magyarul a srozatdarálásként került be a köztudatba) épülő modelljét. Erre kicsi az esély, de a Crown vagy a Stranger Things jól mutatja, hogy ezekből a sorozatokból sokkal több internetes hírverést lehetne kinyerni, ha nem a bemutató körüli 1-2 hétre koncentrálódna a hype.

Peter Morgan (és csapata) jól elkülöníthető epizódokat készít, amik egy évad alatt több, mint egy évtized eseményeit foglalják össze. Az epizódok általában egy nagyobb esemény köré van felhúzva és bár ezek között vannak olyan egészen nyilvánvaló választások, mint például II. Erzsébet megkoronázása, a készítők igyekeztek minél többet feltárni az átlagközönség számára kevésbé ismerős részletekből.

Talán nem véletlen, hogy az első évad gyilkos londoni ködöt feldolgozó epizódja, vagy szintén az első évadból Graham Sutherland híres-hírhedt Winston Churchill festményéről szóló epizódok olyan sztorikat dolgoztak fel, amik (pláne a magyar) közönség számára kevésbé közismertek. Ezen kívül a már említett festményes epizód nemcsak John Lithgow tényleg szenzációs alakítása miatt emlékezetes, hanem azért is, mert süt belőle, hogy a királyi család több évtizedes krónikása, Peter Morgan mélyen együtt érez Sutherland céljaival, módszereivel és az egész helyzet lehetetlenségével egyaránt.

Az ilyen jellegű epizódoknak pedig kifejezetten jót tenne, ha a törzsközönség együtt, heti bontásban dolgozhatná fel őket és nézegethetné a sorozatot inspirált valódi felvételeket. Néhány évvel ezelőtt az O.J Simpson-ügyet feldolgozó American Crime Story volt az évad egyik legnagyobb meglepetése, ami újabb csodás példája volt annak, hogy az élet írja a legőrültebb történeteket.

A két sorozat között van néhány hasonlóság, például az American Crime Story biztosan nem szólt volna ekkorát, ha egyszerre elérhetővé teszik az összes epizódját. Morgan egy nagyon visszafogott, angol adaptációt készít, ami kesztyűs kézzel bánik bizonyos botrányokkal, de a Crown akkor is elsősorban egy szórakoztató és nem történelmi sorozat.

Egy olyan szórakoztató sorozat, ami, ha nem is szuperhősökről, de mindenképpen az átlagosnál nagyobb kaliberű emberekről szól, akiknek látszólag hatalmas teher van a vállukon. A Crownból viszont egy olyan világ tűnik ki, amiben a brit parlament instabilitása, vagy egy külpolitikai válság igazából olyan, mint egy kellemetlen nap az irodában és nem valami olyan, ami emberek életét és halálát befolyásolja. A sorozatban, különösen a második évadban, sokszor nem is sikerült igazán ügyesen megmutatni a politikai csatározásokat, viszont, ami az igazi szappanoperás családi, személyes drámákat illeti, az szinte mindig elsőrangú köszönhetően Clarie Foy és Matt Smith nagyszerű alakításainak.

Ők sokszor képesek a néhol banális forgatókönyvi dialógusokról is elterelni a figyelmet. A Crown abban a tekintetben is illik a királyi családhoz, hogy minden képkockáján látszik az összes ráköltött dollár, viszont az is, hogy valójában nagyobbnak és méltóságosabbnak akarja eladni magát, mint amilyen valójában. A királyi család sokszor pontosan ezt csinálta, illetve a királyi család ezt a szerepet töltötte be a Brit Birodalom életében, ami valamilyen furcsa módon segített legitimizálni azt, hogy továbbra is rengeteg egzotikus országot tartanak uralmuk alatt.

A sorozatban azt látjuk, hogy évről évre, hogyan olvad el a birodalom és közben, hogyan marad mégis fontos és befolyásos szereplő a királynő, kicsit talán azért is, mert az Egyesült Királyságban olyan nehezen tudnak túllépni a formalitásokon és a hagyományokon.

Az egyik visszatérő elem, hogy hogyan lazul a királyi család felfogása olyan kérdésekben, mint például a válás. Napjainkban még mindig ott van a háttérben, hogy Harry herceg menyasszonya, Meghan Markle korábban már volt férjnél, illetve félvér származása is túl sok témát adott az újságoknak. A sorozatban még csak Margaret és Antony Armstrong-Jones házasságánál tartunk, de jól látható belőle, hogy hiába telt el több évtized, bizonyos tekintetben alig változott valami. A sorozat pedig sokszor igen sokat dolgozik azon, hogy megmutassa: a királyi családnak nem az a legfontosabb szerepe, hogy segítsen újságokat eladni.

Ahogy a királyi család megbízható témaforrás, úgy az életüket feldolgozó sorozatban is ott van a lehetőség. Viszont Peter Morgan hozzáállása szándékosan távol tartja magát attól, hogy a család botrányosabb helyzeteit megmutassa, talán ez lehet az oka annak is, hogy a második évad is igazi csúcspont nélkül ért véget.

Szintén ezért nyilatkozhatja azt Ryan Murphy, hogy a Feud című sorozat második évadában tervezi feldolgozni Diana hercegnő és Károly herceg házasságát. Csak a házasságra fog koncentrálni, így másik történetet mesél el, mint a Crown. A tervek szerint ráadásul Murphy sorozata hamarabb debütálhat, minthogy a Crown időben odáig érjen. A Netflix sorozatának harmadik évada nem biztos, hogy idén év végére elkészül, tekintettel arra, hogy még keresik a megfelelő szereplőket, hiszen két évad után az időugrások miatt lecserélik a teljes gárdát. A Crown harmadik évada még csak most ér a 70-es évekbe, a Feudot viszont ősszel tervezik forgatni.

Akárhogy is,  a két sorozat nem oltja ki egymást, és a Feud, ami hetiben érkezik, rámutathat arra, hogy a királyi családot övező rajongásból sokkal többet ki lehet hozni, viszont jelen körülmények között ez a régi sugárzási rendben aknázható ki rendesen. És az is lehet, hogy azoknak van igaza, akik szerint a férfias témák hiányoznak ahhoz, hogy a Crownra ne úgy tekintsenek elsősorban, mint egy női sorozatra. Hiába van benne királyi család, trón, meg ármánykodás, de szex és vérontás nélkül nem számíthat akkora sikerre mint a Trónok harca. Talán ez a hibás percepció jobban gátolja a sikerben, mint bármi más.