Néhány évvel ezelőtt a norvég állami televízió szeretett volna indítani egy olcsó websorozatot, amin keresztül el tudják érni az a 20 év alatti korosztályt, ami egyre inkább telefont, tabletet és számítógépet nyomkod ahelyett, hogy a tévét nézne. Nem is költöttek rá túl sok és az egészet úgy találták ki, hogy a fiatalokat érjék el vele. Alapesetben nem írnánk róla, mert hivatalosan csak norvég nyelven elérhető és feltételezés szerint ez a kevésbé népszerű idegen nyelvek közé tartozik az országban.

Decemberben viszont felkapta az amerikai sajtó is főleg azok után, hogy kiderült készül belőle az amerikai remake. A Vanity Fair oldala például egyenesen azzal a címmel hozta le a Skamről írt cikket, hogy "Is This Norwegian TV Series the Future of Television?" (Ez a norvég sorozat mutatja a televíziózás jövőjét?). A cím persze nem kicsit clickbait, ettől függetlenül a Skam egy olyan sikertörténet, ami mellett nem lehet elmenni és jól mutatja a tényleg változó médiafogyasztási szokásokat.

A koncepció az volt, hogy fiatalok csinálnak fiatalokról sorozatot. A készítő Julie Andrews, egy 34 éves nő, aki mielőtt belevágott volna a sorozatba fél éven keresztül járta az országot és több száz tinédzserrel készített interjút, hogy jobban megértse a gondolkodásukat és a világnézetüket. A New York Times-nak erről azt mondta, hogy szerinte a norvég tinédzserek őrült nagy nyomás alatt vannak, mert mindenki azt várja tőlük, hogy tökéletesek legyenek és tökéletesen teljesítsenek az iskolában meg azon kívül is. Ezért a sorozat egyik célja az lett, hogy csökkentse ezt a nyomást, úgy hogy közben be is mutatja az ezzel járó helyzeteket.

Az eredeti tervek szerint az epizódok csak interneten jelentek volna meg és annyira nem vették komolyan a tévébeli reklámot, hogy az állami csatornán mindössze egy interjú ment le, az is azok után, hogy már sikeresen bemutatkozott a sorozat. Az egyik vezető producer azt mondta erről, hogy az volt a céljuk, hogy a célközönség magától fedezze fel a Skam-et és ne a szüleitől halljon róla.

Az igazi újítást azonban az jelentette, hogy a sorozat egyes jelenetei véletlenszerűen kerülnek fel az internetre, pontosan akkor, amikor egyébként is játszódnak. Ha a karakterek az egyik jelenetben éppen kedd délelőtt beszélik meg az iskolában az ügyes-bajos dolgaikat, akkor ez ebben az időben kerül majd fel az oldalra is, a csütörtök esti részegedésről szóló rész is csütörtök este lesz elérhető, mindenféle előzetes bejelentés nélkül. Összeillesztve persze minden pénteken felkerül az oldalra, de közel sem ezen van a hangsúly.

Hanem azon, hogy a Skamnek soha nincs vége.

Ugyanis a változó időpontban megjelenő jelenetek mellett még fontos szerepet kap a tény, hogy a rajongók mindig kapnak valamit a sorozatból. A karaktereknek van saját Instagram oldaluk, Facebookon pedig folyamatosan posztolják a karakterek egymás közötti beszélgetéseit, vagyis mindig jön valami morzsa a sorozatból, ezzel pedig úgy tűnik, hogy nagyon eltaláltak valamit ezeknél a fiataloknál.

Persze a szokatlan terjesztési módszer önmagában nem lett volna elég, kellettek hozzá a hiteles történetek és jó színészek, hogy tényleg világraszóló siker szülessen. Ebben a tekintetben a Skam nem találja fel a spanyolviaszt, leginkább az angol Skins című sorozat juthat az eszünkbe, azzal a különbséggel, hogy ott minden epizód más-más karakter nézőpontjából játszódott, addig itt egy teljes évadon keresztül ugyanaz a főszereplő. 

Az első évad Eva kalandjairól szól és meggyűlik a baja a jóképű Jonas-szal. A második évadban Noorának szintén meg kell küzdeni a túlságosan nagyképű pasijával és rájönni, hogy mit is akar valójában egy kapcsolatban. A harmadikban pedig Isaknak kell arra rájönnie, hogy egy idősebb fiúba szeretett bele. Egy mondatban egyik sem tűnik túlságosan izgalmasnak, nem lehet elégszer hangsúlyozni a megvalósítást, amit érteni lehet itt a színészek mellett a rendezésre, díszletekre és az igazán hip zenékre egyaránt.

A sorozat igazán a harmadik évaddal robbant be, ekkor emelték vállukra a sorozatot az LGBTQ közösségek szerte a világon, amiért megfelelő érzékenységgel kezeli a témát. Ez illetve a sorozat norvég mivolta, mintha csak még inkább segítené, hogy aktív rajongók vegyék körül a sorozatot. Hiszen terjedni csak igazán úgy tud, ha vannak olyan lelkes emberek, akik ingyen, jófejségből elkészítik a feliratot. Ezzel azonban nincs gond, folyamatosan készülnek az angol fordítások nemcsak az epizódokhoz, de a hét közben posztolt üzenetváltásokról is. A témája alapján pedig nem meglepő, hogy mint Tumblrön mind Pinteresten kifejezetten erős közösség gyártja folyamatosan a sorozattal kapcsolatos posztokat.

A sorozat részeit mostmár átlagosan több, mint 1 millió ember nézi (19 százalékuk 14 éves vagy fiatalabb!), amivel minden várakozást felülmúltak, tekintettel arra, hogy az országban összesen 5 millióan élnek. Ebben persze valamennyi külföldi néző is benne lehet, hiszen például Dániban a sorozatnak hála újra menő lett a norvég a nyelv. Eddig 3 évad készült, mindegyik 10 epizóddal és természetesen lesz 4. etap is.

Igazán jellemző a Skam sikertörténetére, hogy nyáron még arról írt a norvég sajtó, hogy hiába a kirobbanó siker az országban, külföldre nem igazán tudják eladni a sorozat jogait, mert a vásárlók attól félnek, hogy túlságosan erős a téma a külföldi nézők számára. Csak egy kis időnek kellett eltelnie és óriásit változott a sorozatot övező narratíva és már egyre másra írják a bemutató posztokat az amerikai oldalak, illetve Mark Burnett is lecsapott az amerikai remake jogaira. Ő volt a Spice Girls menedzsere tévében pedig azzal csinálta meg a szerencséjét, hogy kitalálta az angol Pop Idolt, majd összehozta ugyanezt az USA-ban is American Idol néven. Feltehetőleg tanulnak a Skins amerikai remake-jében elkövetett hibákból és akkor minden esély megvan rá, hogy az amerikai Skam, immár Shame néven is érdekes lesz.