Miközben a DC szenved a mozikban legalább azt elmondhatta magáról, hogy tévében odaveri a Marvelt. Eleinte az Arrow, a Gotham vagy a Flash nagyon szép visszajelzéseket kapott, és látszólag itt lépéselőnybe kerültek a Marvellel szemben, akiknek mindössze egy sokszor bénácska, mégis szerethető Agents of Shieldre futotta csak ugyanazon a terepen. A hangsúly az ugyanazon a terepen van, mivel a Marvel közben a Netflixszel kötött egyezségének köszönhetően leszállított olyan kritikai és közönségsikernek bizonyuló sorozatokat, mint a Jessica Jones és a Daredevil, amik a filmekhez hasonlóan majd egy mini-Avengers sorozatban csúcsosodnak ki. Ennek a kirakónak érkezett el a következő kiadása Luke Cage személyében, amiről nem véletlenül írják sok helyen, hogy az eddigi legjobb marveles Netflix-sorozat.

Egészen kézenfekvő volt annak idején, hogy a Marvel a tévés terjeszkedését annak idején az úgynevezett street level hősökre optimalizálta. Ezek azok a karakterek, akik inkább lokálisan aktívak, nem emelgetnek repülőgépeket és még van némi esélyük normális civil életre a maszkos pályafutásuk mellett. Ilyen Daredevil, Jessica Jones, Punisher, sőt, némileg még Pókember is. A street level hero archetípusa azonban egy Luke Cage nevű ürge, aki a képregényekben már egészen az Avengers vezetéséig jutott, de filmen vagy tévében még nem kapott szerepet, pedig állítólag egy ideig Tarantino is gondolkozott egy adaptáción. Cage annyiban tér el a megszokott hősöktől, hogy nem visel maszkot, és egyike volt az első fekete hősöknek, akik saját képregényt kaptak.

Utóbbit azért kell kihangsúlyozni, mert a Marvelt, és úgy az egész hollywoodi filmipart rengeteg kritika éri amiatt, hogy kevés etnikum kap központi szerepet a filmjeikben. A legutóbbi Amerika kapitányban kiderült, hogy Black Panther minimum lehet olyan népszerű, mint egy lila ruhás íjász, és a jelenlegi világpolitikai és közéleti helyzetben egyébként is jó üzenettel bír, ha végre nem egy fehér ember menti meg a világot, vagy legalább a kerületet. A Marvel és a Netflix ráadásul bevállalta, hogy a Luke Cage-sorozatot annyira autentikusan harlemire csinálja, amennyire csak lehet. És elképesztően jól tették.

Cage karaktere már feltűnt a Jessica Jonesban, de ott csak egy baromi erős csávó volt, aki jól megdöngette párszor a címszereplőt. A saját sorozatában Cage már jóval összetettebb, amit remekül kibontanak a szokásos 13-szor egy óra alatt. Harlemben épp politikai kampány folyik, amibe Cage is belekeveredik egy sajnálatos tragédia miatt. Lehet, hogy ez spoiler, de mutasson nekem bárki olyan Marvel-filmet, ahol nem áll tragédia a hős motivációja mögött. Innentől kezdve a sorozat egyszerre több témát dolgoz fel, méghozzá a lehető legvagányabb mégis ízléses és tanulságos formában:

• a politika és a maffia összefonódása
• a fekete kisebbség és rendőrség közötti feszült viszony
• a magánbörtönök ellenőrizetlen működése
• a rendőrség súlytalansága a hősök megjelenésével
• a vallás és a család szerepe

Egyik sem túl könnyű téma, a Luke Cage mégis csont nélkül hozza le mindegyiket. A címszereplőn, illetve pár mellékszereplőn (a képviselőnő, a bűnözők, a helyi kisemberek, a nyomozók) keresztül mutatja be, hogyan reagálna a mai Harlem arra, ha egyszer csak megjelenne egy golyóálló fekete utcai hős, aki egyszerre száll szembe a rendőrséggel és a gengszterekkel.

Különösen fontos téma ez ma, amikor ismét hatalmas vihart kavarnak a lassan naponta történő fegyveres rendőri túlkapások a fekete kisebbséggel szemben. Megdöbbentően hitelesen dolgozza fel ezt a problémát a sorozat, és különösen érdemes ezt megnézni a 12. epizódban, ahol egy ismert rapper felbukkanása után annyira erős, konkrétan libabőrös jelenetek játszódnak le, amihez hasonlóra még nem volt példa a műfajban.

A Netflixnek ugyanis sikerült elérnie, hogy a Luke Cage ne legyen kilúgozott gettómese. Jut bőven négerezés, káromkodás és erőszak minden epizódba, de talán csak az utóbbi tolták túl azzal, hogy a készítők ragaszkodtak minden lőtt seb egészen közeli bemutatásához. A Vészhelyzetben nem lehetett látni ennyi műtétet, mint itt, és nyilván a blaxpoitation műfaj előtt akartak ezzel tisztelegni, de hozzám hasonlóan érzékeny gyomrú nézőket bizony jó sokszor felhúzták a feleslegesen elnyújtott, túlságosan részletes bemutatásával a különböző vérző sebeknek. De ez az egyetlen negatívum az egész évadban, ami azért sokat elmond.

Miközben még órákig lehetne beszélni a Gang Starr-dalcímes epizódoktól a zseniális hiphop betéteken át a szokatlan vágásoktól, a megszokott gyönyörű operatőri munkától a már szokásos folyosói verekedésekig, érdemes szót említeni a szereplőkről, akik egy-két kivételtől eltekintve mind feketék, sőt, alig találni fehér embert a sorozatban, ami egy ennyire harlemi, ennyire gettós történetben egyáltalán nem jelent gondot. Mike Colter simán hozza a csupaszív, kissé naiv, dögös és igazságos hőst, a show-t viszont ismét nem a címszereplő, hanem a többiek viszik el. Mahershala Ali fantasztikus főgonosz, egyáltalán nem az a sztereotipikus gengszer, aki talpig Tom Fordban is csak a következő spangli megtekerésén ügyködik. Neki a teljes ellentéte Erik LaRay Harvey, aki viszont egy igazi pszichopata, és úgy alakítja a karakterét, mint aki kígyók között nőtt fel. Szintén a negatív figurák közé tartozik az 1984-ben még Oscarra is jelölt Alfre Woodard a képviselőnő szerepében. Az ő alakítását különösen élvezetes abból a szemszögből figyelni, hogy a mai politikai hozzáállás milyen a kampányokhoz és némileg összehasonlítani akár a magyar viszonyokkal. Csak olyan színészt lehet ennyire gyűlölni, aki hibátlanul hozza a szerepét. Végezetül ott van a Sons of Anarchyból Theo Rossi, az abszolút csúcspont.

Rossi egy kifejezetten marginális gengsztert alakít, aki eredetileg fekete a képregényekben, de más filmekkel ellentétben ez a változtatás nem verte ki a biztosítékot a PC kultúra hős védelmezőinél. Aki nézte a SoA-t, annak egészen csodálatos megfigyelni, hogy Rossi mennyire élvezi a szerepét, mennyire jól tudja némileg a saját képére formálni Shades karakterét, és közben végig olyan arcot vágni, hogy a legnagyobb genyóság után is rajongunk érte. Ha minden jól megy, Rossit még látni fogjuk, és ennek örülni kell, bizony. A pozitív oldalról viszont kicsit kevés a választék, ismét itt van Rosario Dawson, akinek végre kezdik kibontani a szerepét, illetve Simone Missick, aki Misty Knightként végre egy olyan nőt játszik, akit nem csak erős, hanem végre nem egy kora húszas szépség, mint minden átkozott szuperhős. Érdemes egyébként megfigyelni, hogy a kémiát Missick és Dawson között, néha egészen csodálatos az a furcsa ellentét, ami kettőjük között érezhető.

Fontos feltenni a kérdést, hogy akkor most tényleg ez a legjobb Marvel-sorozat? Nincsenek benne hős cameók, mégis minden eddiginél több utalást tesznek a közös univerzumra, ráadásul nem is olyan tessék-lássék módon, hanem kifejezetten ötletesen. Nem egy, hanem rögtön három nagyon erős főgonosz van benne. Zeneileg mérföldekkel van minden Marvel-produkció felett, beleérte a filmeket, amiket pont nemrég kezdtek el kipécézni a fantáziátlan soundtrackek miatt. Az akció földhöz ragadt, de egy fokkal sem kevesebb a többi Netflix-sorozatnál. De ami a legfontosabb, hogy

most először nem lehetett érezni, hogy feleslegesen elnyújtott párbeszédekkel húzzák ki a kb. egyórás játékidőt.

Nyilván itt is a hatodik résznél van egy kvázi midseason finálé, de úgy néz ki eljutott a készítőkhöz a panasz, hogy a szereplőik túl sokat pofáznak komolyabb indok nélkül, és ezt a Luke Cage-nél több flashbackkel, több karakter hátterének kibontásával és egy egyenletesen haladó történettel oldották meg. Igen, bátran ki lehet mondani, hogy a Luke Cage a Marvel tévésé munkáinak eddigi csúcspontja, ami bőven túlmutat azon, hogy végre valakik képesek voltak egy tökéletesen afroamerikai szuperhős-sztorit hitelesen, stílusosan összerakni.

És mi van a hardcore rajongókkal?

Nyilván az is fontos, hogy mennyire sikerült jól adaptálni a karaktert, erről most gyorsan címszavakban azoknak, akik többet várnak egy szimplán jó sorozattól. Itt most már kemény spoilerek jönnek:

• Cage és Stryker kapcsolatát kicsit átírták, de ez így pont belefért
• egyes jelenetek kockáról kockára megegyeznek bizonyos képregényekkel
• rengeteg kiszólás, kikacsintás van Luke Cage eredeti karakterére, a tiarát és rikító sárga kivágott felsőt hordó egykori Power Manre
• és egyébként is rengeteg alkalommal hozzák be az old school képregények világát, de azzal a lendülettel jelzik is, hogy 2016-ban ez már annyira nem cool.
• ugyan meglövik Misty Knight jobb karját, de nem lesz robot végtagja, mint a képregényekben
• az utolsó jelenetben felbukkan Colleen Wing karaktere egy hirdetésen, aki a képregényekben ugyanennek a street level brigádnak a tagja, és többek között Iron Fist egyik társa
• nagyon úgy néz ki, hogy a következő Luke Cage vagy Daredevil (vagy maga a Defenders) arról szól majd, hogy Matt Murdock megpróbálja Cage-et kihozni a börtönből.
• Diamondback ruhája még az eredeti képregényes verzióhoz képest is röhejes, már-már immerzióromboló
• Luke Cage akkora csődör, hogy Jessica Jones után levarrta Misty Knightot és összejött Rosario Dawsonnal is, utóbbi talán már túl sok is volt kicsit
• a zene végig fantasztikus, igazi keleti parti boom bap hiphop, sőt, a 12. részben van egy Method Man-cameo, aminek az egész sorozat legerősebb jelenete lesz a vége
• Shades nem tud lézert lőni a szemüvegével, Cottonmouth-nak pedig nincsenek acélfogai.