Feltételezem, hogy Rob Sorcher és Christina Wayne neve az olvasók kis százalékának ismerős. Pedig ők voltak azok, akik annak idején, mikor az AMC még csak egy ciki kábelcsatorna volt, amit “gyengébb TMC”-nek csúfoltak, összehozták, hogy a Mad Menből és a Breaking Badből is sorozat készüljön. Ezzel elindult a dominó, helyet kértek a nagyok asztalánál és elsők között szálltak fel arra a vonatra, ami tavaly és idén érte el csúcsát, amikor már az utolsó videokölcsönző is saját gyártású szkriptelt sorozatot forgat. (Az amerikai FX tévécsatorna saját kutatása szerint idén legalább 430 különböző szkriptelt tévésorozatot mutatnak be különböző platformokon az Egyesült Államokban.) Egyikük sem dolgozik már a csatornánál, de érdemes megemlíteni őket, mert ki tudja, hogyan alakult volna a tévézés jövője, ha ez a két sorozat nem mutatkozik be rövid egymásutánban az AMC-n.
A Halt and Catch Fire harmadik évadának kezdéséről szóló ajánlóban pedig stílszerűnek tűnik ezt felemlegetni. Ugyanis feltételezem, hogy a sorozatot kevesen ismerik, pedig annak idején, 2014-ben erre is épült az itthon induló AMC kampánya és tele volt a sorozatot népszerűsítő plakátokkal az ország. Ha pedig nem lenne ekkora túlkínálat néznivalókból, akkor talán kevésbé kellene rá a néhány évvel később felhívni a figyelmet, hogy ez a sorozat még megy, milyen jó, sőt évadról évadra lett jobb. Mindenesetre kezdjük az elején és komolyabb spoilerektől mentesen megpróbálom elmesélni, hogy miért is olyan jó ez a sorozat, hogy aztán a végén, elkülönített helyen a harmadik évad első két epizódjáról is írjak néhány sort.
A sorozat a 80-as években játszódik, még mielőtt a számítógépek a mindennapok részévé váltak volna. Texasban volt egy Szilícium Prérinek (Silicon Prairie) nevezett terület, ahol mindenféle tech cégek igyekeztek elhozni a jövőt az embereknek és közben ebből meggazdagodni. Főszerepben Joe McMillian (Lee Pace, a Pushing Daisies pitesütője), akit Don Draper és Steve Jobs keresztezéseként kell elképzelni. Egy rejtélyes macsó, aki mindig mindenkinél előbb tudja mit kell csinálni és nem válogat az eszközökben, hogy elérje a célját. Manipulál, átver, üzletel. A másik főszereplő, hogy hogynem mintha Walter White és Steve Wozniak szerelemgyereke lenne. Ő Gordon Clark, a tehetséges mérnök, aki pöpecül pakol össze tuti számítógépeket, de sem saját magát, sem a termékeit nem igazán tudja menedzselni. Ők azért fognak össze, hogy egy IBM gépből kiindulva, azt egyszerre lemásolva és továbbfejlesztve hozzanak létre egy csúcszámítógépet, amilyet a világ még nem látott.
Mint a két férfi főszereplő leírásából is látható az AMC az olyan bukások után, mint a Low Winter Sun, Rubicon, The Killing szerette volna visszahozni a régi varázst és olyan sorozatot letenni az asztalra, ami ha a nézőket tömegeit nem is, de legalább a kritikusokat leveszi a lábáról. Nem féltek kockáztatni és két telesen újonc írótól (Christopher Cantwell és Christopher C. Rogers) rendeltek be egy sorozatot. Kaptak showrunnernek egy tapasztalt tévést (Jonathan Lisco, akivel 2014-ben interjúztunk is), hogy nehogy baj legyen, de egyébként bíztak a sikerben. Sajnos ez az első évaddal nem igazán jött össze, mert sem a nézettség, sem a kritikusi fogadtatás nem volt az igazi. Az AMC viszont nem pánikolt, időt adott a készítőknek és némi kreatív ráncfelvarrás mellett berendelték a második évadot. Aki unja a történelemleckét annak mondom, hogy most értünk el végre a lényeghez, hogy miért is lett imádnivaló és egyedi ez a sorozat, szépen lassan.
Főleg azért, mert rájött, hogy a Walter White-ra és Don Draperre emlékeztető főhősök helyett két vagány nőt kell a vezetői ülésbe tenni azért, hogy érdekesebb legyen a sorozat. Az egyikük (az épp Magyarországon forgató Mackenzie Davis alakításában) Cameron, egy öntörvényű hacker, akit Joe szervez be, hogy a számítógép szoftveres részét felügyelje. A másik pedig Donna (Kerry Bishé, aki már az Argo-akcióban is Scoot McNairy feleségét játszotta), Gordon felesége, aki legalább olyan jól ért a számítógépekhez, mint a férje, csak ugye nő, úgyhogy nem igazán kapott lehetőséget, hogy ezt vezetői pozícióban bizonyítsa.
Van benne valami, hogy a sorozat, ami arról szól, hogy egy létező és sikeres terméket koppintanak a főhősök, az nem is tud érdekes lenni. (Ráadásul ott van némi áthallás azzal kapcsolatban, hogy az AMC pont ugyanezt akarta, két korábbi sorozatával.) De a baj inkább azzal volt, hogy a történet a karakterek elé került. Joe McMillian nem egy hús-vér faszi volt, hanem olyan tulajdonságok halmaza, ami a készítők szerint egy ilyen dráma sorozathoz kell. Titokzatos volt, mindenkit megdöntött, aki az útjába került és teátrális volt a tárgyalásokon meg az irodai eligazításokon egyaránt. A nézőben pedig két kérdés volt, hogy ki az aki tényleg így viselkedik és miért akarja ezt bárki figyelemmel követni?
De a többi karakter esetében is gyakran a látványos, de üres jelenetekkel, montázsokkal akarták mélyíteni a karaktereket, ahelyett, hogy valódi helyzetekből vagy beszélgetésekből derültek volna ki, hogy kik is ők valójában. Ehhez jöttek még olyan félresikerült szimbolikus jelenetek, mint mikor Joe az utcán látott plakát alapján frissíti le az outfitjét. Megvolt tehát a maga baja az első évadnak, de a másodikban Cameron és Donna saját projektjére került a fókusz, onnantól kezdve a dolog sokkal jobban kirúgta magát és bár Joe karakterét nem sikerült megmenteni, de sokat jelentett, hogy kisebb lett rajta a figyelem.
Ráadásul a sorozat a második évadtól kezdve négy főszereplőre koncentrált nagyjából hasonló súllyal, ami egyáltalán nem példátlan, de pont annyi egyediséget hozott, ami nagyon kellett az első évad után. A színészekről eddig nem írtam, de ők az elejétől kezdve remek teljesítményt nyújtanak és bármit adtak a kezükbe, abból kihozták a maximumot. Lee Pace-ből nem véletlenül nem lesz soha mozisztár, nincs akkora karizmája, ami ehhez a szerephez kellene, de mivel lelkiismeretes színész, ezért úgy csinál, mintha lenne. Gordon szerepe elég hálatlan, de Scoot McNairy mindig annyi emberséget csempész a szerepbe, hogy a leghülyébb dolgai után is szurkoljunk neki. Mackenzie Davis-ben van a négyesből a legnagyobb lehetőség, de jelenleg ő a legkevésbé kiforrottabb is, de ez a punkos karakterhez nagyon jól passzol. Kerry Bishé pedig szépen lassan a sorozat érzelmi középpontjává vált, akit a legkönnyebb megszeretni és akivel a legjobban fáj, ha valami rossz történik.
Szépen lassan pedig a karakterek életre keltek és tényleg a szemünk alakult a történetük és nem az volt a lényeg, hogy mit csináltak egyébként a múltban, ami után teljesen más szemmel kell rájuk néznünk. Nem a problémák az igazán érdekesek, ráadásul tényleg sok olyan technikai részlet van a programozásról vagy a számítógépek tervezéséről, ami az egyszeri nézőt elriaszthatja. De ezek csak díszítésnek vannak, a Vészhelyzettől vagy a Helyszínelőktől sem menekül az ember, ha túl sok benne a szakmai szöveg. Itt sem veszi el az ember kedvét, mert egyébként nagyon is emberi problémákról van szó. Hogyan áll fel az ember a padlóról, hogyan reagál saját maga vagy a családtagja súlyos betegségére, hogyan éri el, hogy komolyan vegyék egy világban, ahol szinte minden döntést a férfiak hoznak meg? Ezek jó témák és a sorozat a második évadtól kezdve egyre ügyesebben is nyúl hozzájuk.
Ha ez pedig nem lenne elég, akkor a második évadra a rendezés is tévén belül a legjobbak között emlegethető. Szinte mindig remekül játszik a térrel, van egy csomó olyan kompozíció, ami nem hívja fel magára a figyelmet úgy, mint mondjuk a Mr. Robotban vagy a True Detective-ben, viszont legalább olyan hatásos vagy szép. Az egyik epizód színhasználatáról pedig itt lehet olvasni egy nagyon hosszú és részletes elemzést. Vagyis van mit értékelni a sorozatban, ami a szemünk előtt növi ki magát és a harmadik évad kezdéséből ítélve nem veszít a lendületéből.
Most pedig spoileresen a harmadik évadról.
A második évad végén nekem egy kicsit túl sok szappanoperára emlékeztető történetszál került, ezért kicsit félve kezdtem neki az új részeknek, de nem kellett csalódni. A sorozat megint átalakul és valahogy nem tűnik az egész nagyon erőltetettnek vagy életszerűtlennek. Persze olyan apróságokba bele lehet kötni, hogy Donnáék kislánya néhány hónap alatt tényleg ilyen sok barátnőre tett-e szert, de ezt talán felesleges boncolgatni. Donna és Cameron szélmalomharca érdekes, még akkor is ha tudjuk, hogy milyen problémákba fognak ütközni. Sőt, ezeket el is várjuk, mert különben meg nem lenne komolyan vehető a sorozat. A második évad egyik legjobb dolga volt, ahogy a Mutiny sikereit és kudarcai között sikerült a realitás talaján maradni a történetben. Úgy tűnik ez folytatódik a harmadik évadban is.
Szintén folytatódik még a remek rendezés. Az első részt Daisy von Scherler Mayer, a másodikat meg Kimberly Peirce dirigálta és remek munkát végeztek. Főleg a másodikban sikerült a tárgyalásokat meg vacsorákat vizuálisan feldobni. A sorozatok vagy a filmek mindig is tele lesznek olyan jelenetekkel, mikor a szereplők egy asztal felett beszélgetnek, ezeken nagyon jól lehet mérni a készítők kreativitását. Mikor Gordont vallatta az ügyvéd, akkor a tévé zökkentette ki a nézőt, Donna és Cameron epizódot nyitó tárgyalásánál nem pusztán Cameront és Donnát látjuk, de ott tornyosul közöttük egy férfi, aki vagy elhozza az álmaik megvalósulását, vagy nem. Fontos az is, hogy ők feszengve ácsingóznak, mint a felelő diákok, míg a férfi kényelmesen ül elsüppedve a bőrszékében. Később mikor azt hiszik, hogy nyeregben vannak, de közben összetörik az álmaikat, akkor meg a mozgó kamera kelti a feszültséget a nézőben. Nem a legkönnyebb látványosan felvenni egy négyes társaság körasztalnál történő beszélgetését, de ezzel a technikával még ezt a problémát is sikerül áthidalni. Az ide-oda kúszó kamera egyébként az egész epizódban hangsúlyosan megmarad és sokat hozzáad ahhoz a konstans bizonytalansághoz, ami jelenleg körbeveszi a szereplőket.
Saját magukra fogadtak, mikor az előző évad végén továbbálltak Kaliforniába. Mivel a techiparral foglalkozik a sorozat, ezért ez egy teljesen érthető döntés, de nekem erről is a Mad Men jutott az eszembe, ahol a különböző karakterek állandóan ettől az államtól várták, hogy majd elhozza számukra a boldogságot. (Kalifornia és a Mad Men kapcsolatáról egy remek írás.) A történet egyelőre érdekesen alakul, bár annak már kezdtem örülni, hogy Gordon betegsége háttérbe szorul, de az epizód vége azt gondolom pont azt vetíti előre, hogy ez csak egy ideiglenes javulás volt és hamarosan jönnek a nagyobb problémák.
A nők a techszektorban témától nagyon sokat várok, remélhetőleg sikerült több különböző nézőpontból is bemutatni a problémát és a rúzs meg a szex vonalon túlmenően is. Gordon jelenleg jól illeszkedik a képbe, bár kicsit sajnálom, hogy az "otthon kell lennie a gyerekekkel és milyen nehéz valójában anyának lenni" vonalat elengedték a betegsége érdekében és nem úgy tűnik, mintha vissza akarnának térni hozzá. Ami Joe-t illeti, ő nem túl sokat javult és sajnáltam, hogy a sorozat továbbra is ilyen fontosnak tartja, csak most főszereplő helyett, mintha megint főgonoszt akarnának belőle csinálni. Túl nagy volt a hype, hogy a legújabb lenyúlt termékének csak a plakátjait láttuk folyamatosan, majd megint feltűnt a színpadon és lenyomott egy sztívdzsobzos kíjnótot.
Vele kapcsolatban továbbra sem szűnt meg a probléma, hogy ilyen nagyjelenetekből tákolják össze a személyiségét. Ugyanilyen volt, ahogy az új programozó sráccal, Ryannel minden interakciója, vagy a diadalmas be- majd kivonulása Gordon ügyvédes megbeszéléséről. Lee Pace úgy szerződött le a sorozathoz, hogy ez lesz a következő big thing, gondolom azért nem lehet őt csak úgy kivágni belőle. Pedig még mindig érzem a döntésnek ennek a létjogosultságát. Visszatérve az elég szerencsétlen nevű új karakterre, Ryan Rayre, kíváncsi vagyok, hogy vele pontosan mit terveznek majd, valószínűleg Gordon betegsége mellett még mindig a Joe-val történő rivalizálás lesz a középpontban, ehhez meg kellett még egy új figurát behozni.
