Jonathan Lisco nem tartozik az olyan ünnepelt showrunnerek, azaz a sorozatok napi irányításáért felelő sztárproducerek/írók közé, akikről könyvet írnak, pedig olyan sorozatok munkálatait irányította, mint a K-Ville, a Southland (Terepen), a Damages, vagy a Körzet. A nyolcvanas évek számítógépes forradalmának idején játszódó Halt & Catch Fire - CTRL nélkül teljesen más sorozatnak bizonyult, mint bármi, amin eddig dolgozott, de ezt is nagyon élvezi benne. Telefonon interjúztunk vele.
Miről szó tulajdonképpen ez a sorozat?
A Halt & Catch Fire - CTRL nélkül nem csak a nyolcvanas évekbeli számítógépboomról szól, vagy az üzletről, hanem olyan emberekről, akik valami többet, mást keresnek az életükben. Érzik, hogy ez megvan valahol, de nem teljesen tudják megfogalmazni mi is az. Az útkeresés során zárt ajtókba ütköznek és megismerik az árnyoldalt, a lépéseik, tetteik következményét. Mit tesz az egójukkal az, hogy amin éppen dolgoznak, pont olyan eséllyel végezheti a szeméttelepen, mint egy cég gyárában, sorozatgyártásra kijelölve? Mekkora hatást gyakorol ez rájuk és a magánéletükre? Mit jelent ez szakmailag?
Miben más a Halt & Catch Fire - CTRL nélkül munkálatait irányítani, mint mondjuk a Terepenét volt?
Egyszerre különböző és hasonló. Amikor a Southlandet (itthon Terepen címmel ment) forgattuk, John Wellsszel és Chris Chulakkal megegyeztünk abban, hogy egy dolgot soha nem hagyunk elsikkadni: ez egy rendőrös sorozat, de nem olyan rendőrös sorozat, mint a többi. Mindenképpen másnak, különbözőnek kell lennünk. Elmagyarázom, nem olyan nagy ördöngösség: az epizódok főszála soha nem a rendőrös-nyomozós történet volt. Az A-sztori így a karakterekről szólt, arról, hogyan hat rájuk az epizód rendőrös szála, hogyan reagálnak erre, milyen kihatással van a magánéletükre. Ettől lett a Southland annyira érdekes sorozat, ezzel tűntünk ki a tömegből.
És a CTRL nélkül?
A CTRL nélkül más típusú sorozat. Nincsenek meg benne azok az előre kiszámítható, kötelező elemek, amik egy zsarusorozatban: nincs lövöldözés, üldözés, satöbbi. A Southlandben simán előfordult, hogy egy berúgott ajtó mögött egy félmeztelen nő állt a kezében egy serpenyőnyi forró olajjal, amit éppen a kutyáját fojtogató faszija fejére öntene. Na, az ilyen eszközön nem állnak rendelkezésünkre. Ez tehát az, amiben különbözik, de amiben megegyezik: nem akartuk hogy a sorozat a technológiáról szóljon, hogy röpködjenek a bitek meg a bájtok, és betűszavakban kommunikáljanak a szereplők. Az oka pedig egyértelműen az volt, hogy nem a számítástechnikai iparban dolgozóknak gyártottuk a sorozatot.
A technológia csak a váz volt, amire felpakolhattunk érdekes témákat, mint az emberi egó sötét oldala, vagy az ambíció pusztító hatalma és így tovább. Ebből s szempontból tehát nem sok különbség volt a krimik és a CTRL nélkül között, olyan sztorikat meséltem el akkor és most is, amiket érdekesnek tartottam, amik lekötöttek. A legtöbbször ezek nem a számítógépek körül forognak, azok csak katalizátorként vannak jelen az epizódokban, a drámát indítják be, ez a szerepük. Remélem, hogy ez a közönségnek is bejön. Ez még mielőtt megkérdezi, nem azt jelenti, hogy a technikai részét elhanyagoljuk a dolognak, mert pont úgy, ahogy a krimiknél, a procedurális, szakmai részében nem lehet téveszteni, ott mindennek stimmelnie kell, mert a nézők észreveszik ha elkenjük. Namármost ez egy kriminél egyszerűbb, az alapvető módszerek nem változtak sokat 30 év alatt, de a számítástechnikában ez több generációváltást jelentett, így mindennek úgy kellett stimmelnie, amilyen a nyolcvanas években volt.
Mi keltette fel az érdeklődését?
Őszintén szólva nem sok minden, és most brutálisan őszinte vagyok. Amikor először hallottam a sorozatról, nagyon-nagyon szkeptikus voltam, mert azzal vezették fel, hogy ez egy “számítógépes sztori annak a folyamatnak a hajnaláról aminek a végén most itt ülünk.”Jó, de ennek a sztorinak nem ismerjük minden elemét? Hogy mikor mi történt, és ezek a dolgok hogy vezettek a következő lépéshez és így tovább? Ezt így elég rizikósnak tartottam, és úgy gondoltam, hogy nem nekem való, mert a felhasználói szinten túl nem érdekel a számítástechnika, nem programozok a garázsomban, és rakok össze hobbiszámítógépeket. Másrészt nem hittem, hogy a számítógépek annyira érdekesek lennének, hogy a néző letegye a haját tőlük, nem váltja ki a “sietek haza, mer meg kell néznem a CTRL nélkült” -hatást.
Mi változott?
Talákoztam az alkotókkal (Christopher Cantwell-lel és Christopher C. Rogersszel), és beléjük zúgtam, mert pont olyan elképzeléseik voltak a sorozatról, mint nekem: az emberekről kell szólnia, nem a gépekről. Olyan karakterek alkottunk, akik elgondolkodtatnak, akik foglalkoztatják a nézőt, jóval azután is, hogy kikapcsolta a tévét. Amint ezt letisztáztuk, és egy lapra kerültünk, kiderült, hogy együtt melózhatunk a Breaking Bad producereivel és stábjával, ami végképp meggyőzött arról, hogy ez egy olyan projekt lesz, ami mellé érdemes beszállnom.
Hogy választották ki Lee Pace-t a főszerepre? Mindig is ő volt képben?
Ebben a kérdésben nem sokat segíthetek, mert amikor beszálltam a CTRL nélkül mellé showrunnernek, az AMC már túl volt a szereplőválogatáson. Amit hallottam, az, hogy Lee Pace-ről mindeni tudta, mennyire tehetséges, és azt is, hogy folyamatosan kapja az ajánlatokat, de ugyanez igaz volt a többiekre is. Nem tudom, hogy konkrét elképzelések voltak-e, én a kész helyzetben csöppentem bele. A normális ügymenet az, hogy én is részt veszek ebben a folyamatban, de az AMC sokáig nem találta meg azt a showrunnert, akire nyugodt szívvel rábízták volna a sorozatot, ezért kerültem én a képbe később.
Mit szólt, amikor az AMC második évadot is kért a sorozatból?
Természetesen nagyon örültem neki. Az AMC-vel nagyon jó közösen dolgozni, mert ugyan a producereik és vezetőik között nem sok az író, azt hiszem egyiküknek sincs forgatókönyvírói múltja, de teljes mellszélességben kiállnak az írók mellett. Kevés olyan cég van a városban (Hollywood) ahol megértik, mivel jár a történetmesélés, milyen folyamatról van szó, és hagyják dolgozni az embert. Az FX és az HBO is ilyen, kapásból őket mondanám. Az AMC hitvallása, hogy soha nem a sablonos, bevált, kockázatmentes tartalomra koncentrálnak, hanem bevállalnak olyan projekteket, amikben a cselekmény tök váratlanul ír le egy balkanyart. Az, hogy a második évadot berendelték, csak azt erősítette benne, hogy értik, mit akarunk elmondani a sorozattal, látják az irányt, és nem bánják, hogy a CTRL nélkülben nincsenek sablonkarakterek. Ha csak a nézettséget vették volna figyelembe, nehéz helyzetbe kerültünk volna.
Hogy lehet érdekessé tenni a programozást?
Látja, ez egy rohadt jó kérdés. Heteken át rágódtam ugyanezen és arra jutottam, hogy csak akkor lehet érdekes, ha valójában nem a programozásról szól. Fel kell tenni a kérdést: a képernyőn tényleg csak azt látjuk, ahogy valaki billentyűket nyomogat és C++-ban programoz éppen? Ugye, hogy nem, Amikor a hackercsaj programoz, az azért történik mert ez az a világ, ahová el tud menekülni a bajaitól, vagy éppen önmagától, ez egy kimenet, egy outlet a lelkében dúló vihar levezetésére. Ha ezt nézzük, szigorúan lecsupaszítva, akkor egy megragadó, drámai, emberi történetről beszélünk, amiben a szereplő már nem programoz, hanem a démonjait űzi el. Nem mondom, hogy könnyű dolgunk van, higgye el.
A sorozatot itthon az AMC vetíti szerda esténként 22:00 órai kezdettel.
