J.J. Abrams az egyik legismertebb tévés/filmes producer/író/rendező, ha valamibe belekezd, arra oda szokás figyelni, legyen az a Star Trek vagy a Star Wars feltámasztása, egy titokzatos szigetre lezuhant gép túlélőinek története, vagy egy állandóan új álcát öltő kémcsaj sztorija. Legutóbb a Hulunak forgatott 11/22/63 című sorozat mellett dolgozott executive producerként, és segített a JFK elleni merényletet megakadályozni igyekvő, időutazó tanárról szóló sorozatot tető alá hozni. A sorozatot itthon a FOX vetíti, ők intézték el, hogy feltehessünk pér kérdést emailben neki.       

Hogy született meg a sorozat ötlete?

Elolvastam Stephen King 11/22/63 című regényét, és hatalmas rajongója lettem. Imádtam a történetet, és ezt Stephennek is elmondtam. Ismerjük egymást egy ideje, és egy nap kaptam tőle egy mailt, hogy lenne-e kedvem valamilyen formában részt venni az adaptációs folyamatban. Rém lelkes lettem, de rögvest visszakérdeztem, hogy nem gondolkodhatnánk inkább sorozatban, mert a könyv elég hosszú (850 oldalas az első kiadás), és ahelyett, hogy mindezt beleszuszakolnánk két órába, jobb lenne sorozatban gondolkodni. Nyitott volt az ötletre, így közösen kerestük meg Bridget Carpentert, aki azonnal igent mondott. Onnantól nem volt visszaút.

Mit szerettél annyira a könyvben?

Az alapötletet. Azt, hogy egy végtelenül egyszerű alapötletből, azaz abból, hogy mi van, ha visszamehetnénk az időben, Stephen mit tudott kihozni. Az időutazás már lerágott csont. Ezerszer láttuk, olvastuk. Erre itt van ez a sztori, amiben az időutazás egy küldetés, amit mindenki jól ismer, egy meghatározó történelmi esemény, a főhős pedig nem azért utazik vissza, hogy római orgiákon mulasson, hanem azért, hogy megakadályozzon egy merényletet, a JFK ellenit, Texasban. A sztori, amit a közismert tények köré írt Stephen, elképesztően erős, semmi sem úgy zajlik, ahogy elképzeli, egymást követik olyan akadályok, melyekre nem számíthatott. Az idő, írja Stephen, makacs dolog. Konokul ellenáll annak, hogy megváltoztassák, és visszavág, ha szórakozunk vele. A múltbeli hibát helyre tevő időutas sztorija sem egy nagy nóvum, de ahogy Stephen megírta, az a stílus, érzelem és találékonyság, amivel hozzáállt, egy ilyen lejárt lemezt is érdekessé tudott tenni. Miközben olvastam, egyszer sem volt olyan érzésem, hogy jaj, ezt már láttam valahol.

Mennyire szólt bele King a munkálatokba?

Nem azért mondom, hogy nyalizzak neki, de nagyon örültünk, hogy belefolyt a sorozat előkészítésébe, írásába és az utómunkálatokba is. Nem akart főnökösködni, egyszer nem hallottuk tőle, hogy "helló, ez az én könyvem, majd én megmondom, milyen legyen", tökéletes csapatjátékosként viselkedett. Nyitott volt a javaslatokra, és nagyon hamar belátta, hogy bizonyos dolgokat miért kellett megváltoztatni. A kulimunkából is kivette a részét, minden forgatókönyvverziót elolvasott, és amit kellett, átírt. Bent volt a vágószobában, szóbal tényleg magáénak érezte a projektet. Producer volt, de nem csak papíron, a fizetésért, hanem valóban beszállt melózni. A legtöbbet Bridget dolgozott vele közösen, hiszen ő volt a showrunner, aki a forgatásért és a sorozatért felel, és az üvé volt az utolsó szó. Bridget megértette Stephennel, hogy az adaptáció bonyolult dolog, melynek során mellékszálak tűnnek el vagy vonódnak össze másokkal, szereplők esnek ki a történetből, vagy éppen ellenkezőleg, lesznek fontos szereplők.

Miért pont James Franco?

Ez egy jó sztori. Nem ismertem személyesen James-t, de olvastam egy cikket, amit ő jegyzett, vagy egy interjút vele, már nem is tudom, a lényeg, hogy neki is nagyon bejött a könyv, és idegesítette, hogy én vagyok a producer. Kapcsolatba léptünk, és megkérdeztem tőle, hogy beszállna-e a sorozatba. Nagyon lelkes lett, és azonnal aláírt a főszerepre, sőt, egy epizód rendezését is elvállalta. Ugyanazok a dolgok tetszettek neki a sztoriban, mint nekem. A szerepre egyébként tökéletes volt, mert a 11/22/63 egy olyan alakról szól, akinek az élete válaszút elé érkezett, és nem minden úgy alakult, ahogy elképzelte korábban.

Amit szerintem hozott a történetbe, az, hogy ő maga is elég megfejthetetlen. Egy kaméleon. Ha megkérdezik, hogy ki ő, nem tudnám megmondani. Rengeteg szerepet eljátszott már, és nagyon sok mindent csinál. Tanít, rendez, producerkedik, fest… Nem igazán megfogható, beskatulyázható figura, és valahol nekem a főhős, Jake Epping is ilyen volt, egy csodálatosan elveszett figura. Franco széles mosolya és tagadhatatlan sármja olyan, amivel bármikor, bárhol megállná a helyét. Nagyon tetszik az, hogy a hatvanas években tök úgy néz ki, mint James Dean. Időtlen a külseje.

Csak a külső döntött?

Nem, természetesen ez sokkal összetettebb. Kicsit olyan nekem James ebben a sorozatban, mint Christopher Walken volt a Holtsávban, legalábbis a kisugárzását tekintve - őt sem lehetett besorolni sehová elsőre, és ezzel kivált valami plusz érzelmet a nézőben. Ráadásul a két sztori között is van kapcsolat, fiatal tanárok a főhősök, akik rendkívüli, természetfeletti körülmények között lesznek részesei valami nagyon fontosnak - egyikük meg akar menteni egy elnököt, a másik megölni valakit, hogy megakadályozza egy ember elnökké válását. Nagyon hasonló sztorik.

Másképpen tekintesz a JFK elleni merényletre most? Megváltozott a véleményed a hivatalos magyarázatról?

Nem. Egy szörnyű tragédiának tekintem továbbra is, ami nagyon sokakat megérintett, és ami számtalan összeesküvés-elméletet szült, melyek közül néhány a mai napig aktív. Az, hogy a nyomozásnak nem született olyan, minden kétséget kizáró eredménye, amivel mindenki elégedett lehet, a történelmi tényeket az idők során mitológiává alakította, elmosta. Az, hogy ezen a sorozaton dolgozhattam, nem győzött meg arról, hogy egy személy tehető felelős a merényletért, ahogy arról sem, hogy igazuk van a több merénylős elméletet harsogóknak. Azt, hogy Stephen mit hisz, azt az évad végére mindenki megtudja.

Mit élveztél legjobban a hatvanas évek bemutatásában? A városképek közül mennyi volt díszlet?

Azt, hogy a néző pont olyan elveszett volt, mint a főhős, és együtt fedezték fel a hatvanas éveket. Epping története, a partra vetett hal effektus, nagyon hatásos, a néző simán el tudja képzelni, hogy az 50 évvel ezelőtti világban pont ilyen elveszett lenne, és azt is, hogy idővel, mint mindenbe, ebbe is bele lehet jönni. Carol Spier látványtervezővel közösen dolgoztuk ki, hogyan nézzen ki a hatvanas évek Amerikája, és Carol minden kis részletre odafigyelt, de nemcsak ő, hanem a munkatársai is nagyon keményen dolgoztak.

Mivel a hatvanas évek jó régen volt, nagyon sok épület, utca megváltozott már azóta, különösen a nagyvárosokban. Az, hogy minden helyszínre kimenjünk, elképesztően drága lett volna, így főleg díszletekben dolgoztunk, de például a merénylet napját a helyszínen fogattuk le, le is kellett zárni a Dealey Plaza és Dallas belvárosának nagy részét.

A jelenlegi médiapiacon két iskola érvényes: a heti megjelenésé és az egyszerre kiadott évadoké. Neked melyik szimpatikusabb?

Nekem úgy tűnik, mindkettő hasznos, és mindkettő mögött látom az ideológiát. Ebben a korban a néző ahhoz szokott hozzá, hogy mindent meg tud nézni, azonnal. Az embereket megrészegítette a hatalmas kínálat, a streamingszolgáltatók minősége, de szerintem semmi baj nincsen azzal, ha hetente jönnek az epizódok. Egyrészt mindenkinek van élete a tévén kívül, másrészt ilyenkor ott van egy hét arra, hogy leülepedjen amit láttunk, hogy emészthessük, hogy átbeszélhessük. Mindkét üzleti modellnek van alapja és értelme.

Miért pont a Hulu mellett döntöttetek?

A nagyfokú szabadság miatt. A network tévék (kb. a hazai kereskedelmi tévéknek megfelelő, országos amerikai tévék) korlátok közé szorítják az alkotókat, itt viszont olyan hosszúak lehettek az epizódok, amilyet akartunk, vagy a forgatókönyv indokolt (45-től 60 perc hosszúak), és nem kellett tartanunk a network tévés struktúrát, és a történetbe hét percenként mini cliffhangereket elhelyeznünk, amikkel felvezetjük a reklámszüneteket. Nagyon elégedettek voltunk mindennel.