Szalóczy Pált mindenki ismeri. Évtizedeken át az ő hangja mondta be a metrón:

"Kérem, vigyázzanak, az ajtók záródnak!"

Szalóczy a napokban lett 70, de nem érzi magát annyinak, viszont nagyon hiányzik neki a rádiózás, hiszen 42 évig dolgozott a Magyar Rádió bemondójaként. A Bors egy meglepően jó, és fájóan rövid interjút készített vele, íme egy részlet:

Hogy telnek a nyugdíjasévek?

Nem mondanám, hogy elhalmoznak munkával, inkább én teszek róla, hogy ne unatkozzak. Számomra is egzisztenciális törést jelentett a nyugdíj, de nem panaszkodom. Elég jól felkészültem, hogy kezeljem a megváltozott életszituációt. Néha szoktam is mondani magamnak, hogy a nyugdíjasélet sokkal zaklatottabb, mint amikor még dolgoztam, hiszen akkor előre tudtam, hogy a nap ezen és ezen szakában ezt a hat-nyolc órát töltöm hivatalosan munkával. Most meg egy hajsza az életem, de roppantul élvezem. A rádiózásra jellemző összevissza életmód annyira hozzám nőtt, hogy rájöttem, halálosan idegesítene, ha hivatali időben kellene ténykednem. A mechanikus életmód nekem soha nem tetszett.

(...)

Hiányzik a rádiózás?

Nagyon, nem is gondoltam, hogy ekkora ûrt hagy majd. Szerencsére úgy érzem, hogy még sincs a mostani éle­temben üresjárat. A depresszió messze elkerült, inkább a nosztalgia és a hiányérzet uralkodik el rajtam. Naponta visszatérő álmom, hogy rádiózom. A hírolvasásban kevés lehetőségem volt a kreativitásra. Nem véletlen, hogy amikor abbahagytam a mindennapos munkát, akkor olyan dolgokat találtam ki magamnak, amikben sokkal többet tudom élvezni a szabad gondolatokat. Épp emiatt nagyon szeretem az irodalmi estjeimet szerkeszteni, rendezni és előadni is.