Soha, senki sem fogja azt mondani, hogy a Wayward Pines egy nagyszerű sorozat, amire majd 10 évvel később is hivatkozni fognak, amiről majd esszéket írnak, amit majd egyetemeken fognak tanítani. De pusztuljak meg, ha ez a tíz rész, ami a sorozat első és feltehetőleg egyetlen évada volt, nem szórakoztatott úgy, mint kevés sorozat mostanában. Nem volt benne sallang, nem voltak felesleges kitérők, röhejes mellékszálak, orbitális történetmesélési baklövések, rossz színészek, elhibázott jelenetek. Csak tíz résznyi szórakoztatás, amiről itt most spoileresen fogok írni.

Ami azért nagy szó, ha emlékezünk még arra, hogy mi volt az a két sorozat, amit mindenki emlegett a Wayward Pines elején: a Lost és a Twin Peaks. Az előbbire rászolgált a hasonlattal, mert egészen véletlenül M. Night Shyamalan sorozata is azzal kezdődik, hogy a férfi főszereplő kinyitja a szemét egy fura helyszínen, a másodikra meg azért, mert egy nevetségesen közhelyes amerikai kisvárosban játszódik, ahova mit ad isten, pont egy FBI-ügynök érkezik nyomozni. Aztán lassan kiderült, hogy a Wayward Pinest nem érdekli az első előkép kiterjedő, a végére mindent megfojtó mitológiája, vagy a második minden mást elnyomó központi rejtélye. Itt nem lesz hat évad és nevetséges fejtörés az írók szobájában. Blake Crouch három regényt írt összesen Wayward Pinesról, ebből készült ez az egy évad M. Night Shyamalan executive producerkedése alatt, ebből nehéz kihozni valamit, amit még a következő évtizedben is tolnak, mint egy úthengert, amiből rég kifogyott a benzin.

A Wayward Pines sztorija első látásra egyszerű, mint a faék: Ethan Burke FBI-ügynök (a csodálatosan téglafejű Matt Dillon) egy autóbaleset felébred egy ismeretlen kisvárosban, ahol egy dolog, hogy mindenki furán viselkedik, de minden furán is néz ki. A város olyan, mintha évtizedekkel ezelőtt dekorálták volna, de minden új. Nincsen semmi modern technológia, se tévé, se rádió, se internet, se telefon. Vagyis telefon van, csak néha egy titokzatos hang szól bele, ha csöng. A város tele van kamerákkal és mikrofonokkal, körülötte meg egy bazinagy, árammal megerősített kerítést húztak fel. És ami a legfurább: itt van Burke volt partnere, Kate Hewson (Carla Gugino), akit a férfi elindult megkeresni. A bökkenő csak az, hogy az idővonal nem áll össze, Kate mintha 12 éve lenne a városban. Burke balesete viszont csak előző nap történt.

Oké, a sztori mérsékelten lenne izgalmas eddig, és én sem biztos, hogy néztem volna tovább, ha nem lettek volna benne olyan bombajó színészek, mint Melissa Leo (mint Pam, az elején szadista nővér), Toby Jones (mint a város egyik orvosa), Terrence Howard (mint a mazsolás fagyijához túlságosan ragaszkodó serrif) és Shannyn Sossamon (mint Burke otthonmaradt felesége). Az előbbi három ráadásul komolyan A-listás, Oscar-díjas vagy annak a közelében tanyázó színész, akik adtak egy kis súlyt annak a Twilight Zone-szerű őrületnek, ami körülöttük zajlik.

Mert atyavilág, mekkora őrület volt a Wayward Pines a negyedik részétől kezdve, hogy Damon Lindelof csak szeretett volna ilyesmit írni – és innentől értelemszerűen spoiler -: kiderül, hogy Wayward Pines nem csak egy kisváros, hanem az egyetlen kisváros a földön. Ja igen, és nem 2014 van, hanem pont kétszer annyi, 4028. A város ötlete David Pilcher, a magát orvosnak valló megalomán tudósnak a fejéből pattant ki, aki még a XXI. század elején rájött, hogy az emberi faj pusztulásra ítéltetett a globális felmelegedés miatt. A cégének a pénzét a kriogenika, azaz a hosszú távú fagyasztás fejlesztésébe fekteti, és kitalálja Wayward Pinest. Önkénteseket toboroz, majd kiválaszt rengeteg embert, akiket lefagyaszt 2000 évre, hogy akkor újra felépítse a civilizációt. Merthogy miben is pusztult el az emberiség? A szörnyű, ugrabugráló vámpírokra emlékeztető, evolúciós zsákutcának számító szörnyek miatt, amiket a hatalmas kerítésnek kinn kell tartania. A probléma csak az, hogy ezt Wayward Pines lakói nem tudják, csak a hatalmon lévők és az iskolások, akiket egy volt hipnoterapeuta indoktrinál. A negyedik epizód nagy része az, hogy ő meséli az osztálynak és nekünk is, hogy pontosan mi is létezik a kerítésen kívül. Az a sorozat nagy sikere, hogy simán elhisszük neki, pedig totális sületlenségnek tűnik.

És valahogy ez az egész sorozatra is igaz volt, totális sületlenség volt az egész, de annyira nyaktörő lendülettel mesélték el az egészet, hogy nem sok idő volt megállni átgondolni a sok marhaságot benne (Tényleg van egy fajáték-készítő a városban? Hány megrendelés lehet egy hónapban?). Amikor meguntuk Burke szerencsétlenkedését, akkor feltűnik a családja is a városban. Amikor megunjuk őket, akkor hirtelen felüti a fejét egy terrorista szervezet. Amikor megunhatnánk a terroristákat, akkor jönnek az agymosott fiatalok. És amikor az agymosott fiatalok is megérkeznek, akkor elszabadul a pokol a városban.

És habár még hivatalosan semmi nyilatkozatot nem kaptunk arról, lesz-e második évadja a Wayward Pinesnek – hatalmas siker volt mint nézettségben, mint torrentezésben –, de Chad Hodge showrunner nagyon cselesen zárta le az egész sorozatot. A felnőttek kiestek a pixisből, a fiatalok meg átvették a hatalmat. A híres színészek mint visszamehettek a fagyasztóba, aztán ha lesz második évad, akkor parancsra lehet őket kiolvasztani. Remélem, hogy lesz.

És azt muszáj megemlítenem, hogy simán az egyik legjobb részt, a kilencediket nem más rendezte, mint Antal Nimród.