Mindjárt az elején le kell szögezni, minden elismerést megérdemel az ABC csatorna, amiért elég bátor volt egyáltalán bevállalni a Galavantot. Ez ugyanis nem más, mint egy középkori, kosztümös szitkom-musical. Igen, énekelnek benne, és ez az, amitől nagyon sokan azonnal sikítva menekülnek – bevallom, a legtöbbször én is. A Galavant azonban teljesen más, és sokkal több annál, mint amit a leírás alapján várnál tőle.

A sztori úgy indul, mint egy teljesen szokványos tündérmese: Sir Galavant, a tökéletes lovag és szerelme boldogan élnek, mígnem a gonosz Richard király egy napon szemet vet Madalenára – el is rabolja, hogy erőszakkal házasságra kényszerítse. A hős Galavant persze rohan, hogy megmentse szíve hölgyét, hiszen a szerelem mindent legyőz... a leány azonban a döntő pillanatban inkább a hírnevet és a gazdagságot választja, és nőül megy a királyhoz.

Ahogy ez a fordulat a pilot kábé ötödik percében bekövetkezik, erős gyanú ébred a nézőben, hogy itt nem az lészen, amire számított. A továbbiakban pedig spoilerek nélkül elmesélem, miért muszáj bepróbálnod a Galavantot.

Számomra ez a sorozat az idei szezon legnagyobb meglepetése és legpozitívabb csalódása. Minden alkotóelemét olyan tökéletes arányban sikerült összevegyíteni, hogy még egy sokat látott sorozatfüggőt is teljesen beszippantson. Először is, szinte sportot űz abból, hogy szembe menjen szinte minden bevett tündérmese-klisével. Eközben a legjobb fajta morbid humorral operál, és ennek a két dolognak köszönhetően folyamatos vigyorgásra, sőt, nem egyszer hangos röhögésre késztet. Összességében pedig teljes mellszélességgel felvállalja, hogy nem több, mint egy önfeledt, agyzsibbasztó ökörködés, és pont ettől válik annyira szerethetővé. Ha láttad esetleg a Robin Hood, a fuszeklik fejedelmét, akkor tudod, miről beszélek.

A szereplők szenzációsak. A legjobb közülük Richard király (Timothy Omundson, díjat érdemelne ezért az alakításért), aki pont olyan, mint egy retardált gyerek, és gyakorlatilag bármelyik karakterrel rakják össze egy jelenetbe, hibátlan lesz a végeredmény. Ennél fogva a sorozat legjobb momentumai azok, amik a királyi várban játszódnak. A leggyengébb láncszem pedig pont a címszereplő Galavant, de szinte biztosra veszem, hogy ez is a koncepció része: a főszereplő, Joshua Sasse  teljesen jól hozza a tökéletes külsővel megáldott, ám üresfejű, papírmasé lovag alakját, aki csak arra vár, hogy eljöjjön az ő pillanata és aztán az utókor dalokba foglalja a hősiességét. Plusz érdekesség, hogy 1-1 epizódszerepben olyan arcok tűnnek fel, mint Hugh Bonneville, Sophie McShera (Downton Abbey), John Stamos, Ricky Gervais, Rutger Hauer, vagy 'Weird Al' Yankovic.

Beszéljünk még egy kicsit a legsarkallatosabb pontról: a dalokról. Engem először azzal győztek meg, hogy itt a szereplők tudatában vannak annak, hogy énekelnek, sőt, ezt is maximálisan kiaknázzák, mint humororrást: van, hogy Galavant egy hosszan kitartott hang után fuldokolva levegőért kapkod, de az is nem egyszer előfordul, hogy a felcsendülő zene hallatán a karakterek a szemüket forgatják és húzzák a szájukat. Aztán ahogy haladt előre a történet, rájöttem, hogy a zenei betétek nélkül közel sem lenne ennyire szórakoztató a Galavant. Nem egyszerűen a jól megírt, fülbemászó dallamok miatt, hanem mert a legjobb, legdurvább poénokat pont a zenés részletek szállítják. Hadd mutassak csak két kedvencet: Comedy Gold és Jackass in a Can, de szinte az összes dal remekül sikerült.

Ezzel együtt nyilván nem fog mindenkinek bejönni, de akinek igen, az imádni fogja ezt az idióta felnőtt mesét. Az egész mindössze 8 epizód, egyenként 25 perc, és már le is pörgött, nézhető. Egy stesszes, fárasztó nap után tökéletes kikapcsolódás. Nem tudni, lesz-e második évad (ahogy a záró epizódban be is csempészték egy dalba a készítők: “Will all the singing kill our Nielsen ratings?”), de én nagyon szurkolok érte!