A SyFy, a science-fiction egykori melegágya a kétezres évekre kicsit eltévelyedett, és egyre több pankrációt meg realityt kezdett el vetíteni, míg a igazi sci-fi mutatóban is alig maradt az adón (Battlestar Galactica, Stargate), mert a Havent, a Warehopuse 13-atz vagy a Being Humant hadd ne tekintsem már annak, szóval akkor nem hittem volna, hogy valaha a kábeltévén lesz még tökös scifi-tartalom. Aztán szépen visszaszivárgott a sci-fi a tévébe, a Defiance nekem az egyik guilty pleasure-öm lett, mert látom a hibáit, de legalább vannak benne idegen lények, meg űrhajókat is szoktak mutogatni, de amikor az Ascensiont bejelentették, akkor tapsikoltam, mint kisgyerek a karácsonyfa előtt, a nagy dobozok láttán. Aztán megnéztem a 3x90 perces minit, és kiderült, hogy mindegyik díszes dobozban zokni volt. Spoileresek leszünk.

Már akkor gyanús volt a dolog, amikor az első részben csak az űrhajó tetejét mutogatták kényszeresen, azt nem, ahogy a Naprendszert szeli éppen át, de ezt betudtam az alacsony költségvetésnek. Amikor az első részben behozták a földi szálat, már rosszat kezdtem sejteni, és az első duplarész végére sajnos bebizonyosodott a félelmem: a hozzánk legközelebb található csillag felé a hatvanas években elindított űrhajó kalandja nem más, mint egy rém modern Truman Show, amiben ráadásul nemcsak hogy megfigyelik az alanyokat, de még ki is zsákmányolják őket. Az Ascension nevű hajó legénységébe annak idején ugyanis az amerikai nemzet legjobbjait válogatták be, akik a zárt környezetben, limitált erőforrásokra támaszkodva kénytelenek voltak az agyukat tornáztatni, és miközben azt hitték, hogy a világűrben száguldanak tova, olyan dolgokat fejlesztettek ki, mint az MRI vagy a mikrohullámú sütő, vagy ezekhez hasonlókat.

Pedig az első részben a premissza olyan szép volt, megy a hajó, megismerjük a kasztrendszerét, ami ugye óhatatlanul kialakul egy ilyen zárt környezetben, a melósok lent, a mocsokban, a fejesek fent, a luxusban élnek, van kis mű-tengerpartjuk is, pont mint Trumannak, ahová szép emberek járnak bikiniben hetyegni, mert 2014-ben a sci-fi-t is csak csöccsel lehet eladni, az egyik főszereplő, Tricia Helfer, pedig már a Battlestar Galacticában is szívesen vetkőzött. A hajón 600-an vannak, a nyersanyagok, a kaja, a levegő, a víz, és főképpen a hely korlátozott, gyerek csak akkor születhet, ha valaki meghal, és akkor is csak úgy, hogy a számítógép megnézi, melyik férfi és melyik nő produkálhat genetikailag pöpec ivadékot.

A küldetést 100 évre tervezték, a sztori az 51.-ben kezdődik, amikor a hajó eléri az “innen már baszhatjuk” pontot, azaz azt, ahonnan még vissza lehet fordulni. Mármint hiszik ők, ugye. És ekkor meggyilkolnak egy csajt a tengerparton, az alsó szinteken egyre nő ez elégedetlenség, odakint meg a kormány le akarja állíttatni az egész kísérletet, mert kurva sok pénzbe kerül, viszont olyan sok eredményt nem mutatott fel. A bili borulása egyfajta dominóeffektust indít el, amiben előkerülnek régi sérelmek, az osztályharc, a kurválkodás, az elnyomés meg minden, ami eszébe jutott az íróknak, akik a harmadik részre teljesen elvesztették a fejüket, és ótvaros nagy marhaságokat írtak bele a sztoriba, pl. egy ránézésre 40 körüli beépített embert, aki nem tudni, hogyan került a hajóra, vagy hogy szervezték be, meg egy kislányt, aki először csak rém idegesítő, de a végére kiderül, hogy az ő szuperképességei miatt volt szükség az egész Ascension-kalandra, mert valami teleportálásos izét fejleszt ki az agya, és az egyik szereplőt egy idegen bolygóra küldi, hoppá.

Hogy lesz-e folytatása a dolognak, azt nem tudni, én erősen kétlem, mert 1,6 millós átlagnézettség mellett nem fognak költeni rá. A sorozat egyébként stílusos, a díszlet, a jelmezek faszák, és még mi magyarok is benne vagyunk egy holdrakéta feliratú klasszikus bádogjáték képében. A színészek közül viszont senkit nem lehet kiemelni, a főszereplők (Tricia Helfer, Gil Bellows, Brian Van Holt, Andrea Roth és Brandon P. Bell) nem fogja a kéménybe krétával felírni ezt az élményt szerintem. ha értékelni kell, 1,5 csillagot kap ötből, és örüljön.