Hiába az erős háttérstáb és az erős főszereplő, a Bad Judge-ot már az előtt el kellett volna ítélni, hogy megkapta a berendelést.
Kate Walsh tulajdonképpen sosem volt a kedvencem, de túlzott bajom sincs vele, úgyhogy nem ezen múlott. Nem is az executive producereken, akik között Anne Heche-t és a Will Ferrell-Adam McKay párost találhatjuk.
Sőt, igazából Walsh-nak még tökéletes jól is áll ez a szerep, ahol minden őrültség belefér, semmi nem számít, de persze azért kiderül, hogy ő sem annyira sekélyes és szívtelen, mint elsőre látszik.
Csakhogy a Bad Judge ugyanazokat a billentyűket veri, mint a Bad Santa és a Bad Teacher, vagyis eléggé lerágott csont már, és hogy mégis megpróbáljon kitűnni, annyira elrugaszkodik a talajtól, hogy a 20 perc végére vállalhatatlanul messze kerülünk a realitástól. A pont a finomításra behozott gyerekkel való viszonya is annyira hihetetlen, hogy csak megvonjuk a vállunkat, amit csak tovább tetéz a kollégákkal meg mindenki mással kialakított kapcsolata.
Egyrészt, mindenki lealacsonyodik mellé és engedi a folyamatos „rosszalkodást” ahelyett, hogy mondjuk valami egyedi dolgot hozzátéve vinnék előre az eseményeket. Mintha csak ott lebegnének, Walsh-ra hagyva mindent.
A pilot alapján minden részben lesz egy külön eset egyfajta mellékszálként, ami felüdülést hozhatna, de Chris Parnell poligámiája is nagyon elmaszatolt volt, tényleg csak helykitöltőnek lett beletéve.
Aki eddig is odavolt Walsh-ért a Grace klinika és a Doktor Addison miatt, az biztos örül majd Kate Walsh magánshow-jának, de nehéz eltekinteni attól, hogy ugyanez nemrég már lement a Bad Teacherben és annak sem lett valami jó vége.
