Ez az a sorozat, aminek már régen nem szabadna műsoron lennie, és ha mégis, a USA Networkön kellene futnia és nem a procedurális sorozatokba szerelmes CBS-en. Erre tessék, a hatodik évadot kezdték el vasárnap, de olyan epizóddal ami megint csak megerősítette az emberben azt, hogy ez egyetlen igazán értékelhető network-dráma, amit bármikor hajlandók vagyunk odatenni egy Trónok harca, egy Reklmőrültek, egy True Detective vagy egy Breaking Bad mellé. Spoileresek leszünk.

Az egyik legjobb dolog a sorozatban (a másik Julianna Margulies) az, ahogy az írók a semmiből elővesznek múltbéli szálakat, kataktereket és történéseket, majd ezekre építgetve vágják gyomron az embert de úgy, hogy percekkel később sem tudja, mi az isten történt vele. Cary letartóztatása annyira váratlan volt, és olyan kurva jól levezetett, hogy nem is emlékszem, mikor láttam ehhez hasonlóan élvadnyitányt a sorozattól. Az a nemtörődömség és hideg cinizmus, amivel az ügyvéd a sitten, pontosabban a rabosítási folyamat alatt találkozik, húsbavágó és az elsőtől az utolsó percig hiteles volt, a tévé előtt ülve nekem szorult össze a seggem Caryé helyett.

Bármely más sorozat íróstábja összetenné a kezét, ha a szereplőgárdában egy olyan színésze lenne, mint Margulies, erre ott van nekik pl. Zach Grenier, aki David Lee szerepében ugyan csak másodhegedűs, de amikor a képernyőn van, nem tudom levenni róla a szemem, vagy Alam Cumming, akivel egy politikai spinoffot is el tudnék képzelni, de a többiek (Christine Baranski, Archie Panjani, Matt Czuchry, Mary Beth Peil vagy Jess Weixler) is nagyszerűek, nem is beszélve a vendégszereplőkről, és igen, itt Carrie Prestonra vagy Michale J. Foxra nézek nagy, kerek szemekkel.

A tempó, a történetszálak lendülete, az a tökéletesen hihető világ, amit ezek a színészek keltenek életre, egyszer kapják el a tökét a nézőnek, és onnantól nem eresztik. Kijárna már egy Emmy-díj a sorozatnak.