1. utaskísérő: – Valami van a gép törzsében.
2. utaskísérő: – Oké, ki is nyitom akkor a raktérbe vezető ajtót.

Ezzel a beszélgetéssel kezdődik a Strain pilotja. Az utaskísérők – és rajtuk kívül mindenki más is a repülőgépen – néhány perccel később már úgy tűnik, halottak. Az 50. perc körül aztán szó szerint a földbe aprítja az egyik szereplő fejét egy szerzetesi csuhát viselő, valószínűtlenül magas szörnyeteg. A készítők közül nyilván senkit nem zavar, mennyire elvárt és nevetséges ez az egész.

Spoilerek a tovább után.

Azt kell tudni a Strainről, hogy Guillermo del Toro (Tűzgyűrű, A faun labirintusa) a készítő, korábban még nem dolgozott sorozaton. Egy csomó helyen érezni rajta rajta del Torót: mint a Tűzgyűrűben, itt is valami képregényszerűen egyszerűből igyekszik valami jót csinálni, és mint a Tűzgyűrűben, itt is nagyon büszke rá, hogy saját világot teremt. Már a 2009-es, szintén Strain című könyvnek is ő volt a társszerzője.

Az első rész egészen tetszett, és azt hiszem, pont azért, mert del Toro is annyira komolyan vette. Ha nem lenne még világos, ez azért furcsa, mert egy olyan történetről van szó, aminek a gonosz főszereplőjéről egyre valószínűbbnek tűnik, hogy egy náci ősvámpír. Bármi, amiben náci ősvámpírok szerepelnek, definíció szerint komolyan vehetetlen – del Toro mégis megírta ezt az egészet önszántából, és úgy tűnik, önszántából is veszi komolyan. Nyilván persze ő sem hiszi, hogy a fiktív vámpírokról akár csak gondolkodni is fontos lenne, inkább valami olyasmiről lehet szó, hogy mindennek ellenére láthatóan igyekszik a lehető legtökéletesebben megvalósítani ezt az elég kiszámítható történetet. Mintha az lenne a célja, hogy végre legyen egy ideális képviselője ennek a lenézett műfajnak, ami minden kiszámíthatósága ellenére, legalább a megvalósításban okos és vállalható.

Az első résznek már a hossza is kész sajtóközlemény: 70 perces, nálam letöltve majdnem két gigabájt volt. A cikk elején azt mondtam, az utaskísérők halálával kezdődik a rész. Hazudtam, van előtte egy monológ is (érdes hangú öregférfi-hang mondja el), ami megint csak valóságos nyilatkozat.

Hunger, a poet once said, is the most important thing we know, the first lesson we learn.
But hunger can be easily quieted down, easily satiated.
There is another force, a different type of hunger.
An unquenchable thirst that cannot be extinguished.
Its very existence is what defines us, what makes us – human.
That force is love.

Zseniális ez a kezdés, nemcsak azért, mert olyan vészjóslóan beszél az éhségről, hanem azért is, mert rögtön az is látszik, milyen elképesztő ambíciói vannak del Toronak a Strainnel („mondja a költő”! ). Egy vámpíros sorozatot készít, ami már az első másodpercben többnek akarja magát mutatni annál, mint ami. Ha van dolog, amiről az első három részben egyáltalán nem volt szó a Strainben, az pont a monológban említett szeretetrevágyás, de értem, miért akarta ezt mondani del Toro az elején, mert tényleg fantasztikus feszültséget kelt. Kezdem azt érezni, hogy a Strain csupa ilyen blöffel lesz tele. Del Toro egyébként tényleg szó szerint kipipál mindent, ami egy tökéletes nyomozós horrorhoz kell: ötpercenként megjelenik a képernyőn egy „118. utca, Harlem, Manhattan, 11:32pm” felirat – ilyenek nélkül nyilván semmi nem lehetne tökéletes képviselője a műfajnak. A Strain a legerősebb pillanatiban egy magát elképesztően komolyan vevő, nagyon szépen megvalósított, viszolygástkeltő, folyton nagyzoló alkotás. Még a koporsóból előbújó vámpír is azzal tűnik ki, hogy milyen óriási.

Az első három rész alapján viszont azért vannak rosszabb pillanatai is – jellemzően az összes olyan pillanat, ami nem ilyen monumentális. A karakterek például elég átlagosak, annyira, hogy az már majdnem anakronisztikus (azt gondolnám, minél régebbre megyünk vissza az időben, annál kevesebb kidolgozott karakter lesz egy tévésorozatban, mert annál kevésbé vették komolyan a tévét a készítők.) Igaz, ez sokszor egyáltalán nem zavar annyira, mint kellene: a főszereplőnek semmilyen más jellemvonása nincs azon kívül, hogy szereti a munkáját, mégsem untat amikor róla van van szó. Megint csak: a Strainnek még ezekkel a rémesen üres szereplőkkel is összejön néha egy-egy emberi jelent. A kedvenc részem az volt, amikor a doktor kisfia (talán a második részben) azt válaszolta a folyton több figyelmet ígérgető apukának: „I know you mean it, but you won’t”.

Azért általában úgy érzem, ahogy a részek is negyvenpercesre rövidülnek a pilot után, az ambíciójából is veszít a sorozat. Azt persze egyáltalán nem gondolom, hogy a készítőknek túl sok beleszólása lett volna az epizódok hosszába, de a rövidebb részekkel együtt mintha a maximalizmusból is visszavettek volna: míg az első részben voltak jelentszinten is emlékezetes részek (a zálogházi lopásról szóló jelent pl. mindenképp), a második-harmadik részben nem igazán volt ilyen. Ilyennek szánhatták talán a második rész végi kádas jelenetet, vagy a harmadik részben a pincében véghez vitt mészárlást. De egyiknek sem volt semmilyen súlya, mert még a jelenetek korlátozott keretein belül sem volt bennük semmi meglepő. Nagyon messziről látszott, hogy a mászkáló zombilány jól nyakonharapja majd aput – az meg simán csak a világ legnagyobb írói öntökönszúrása lett volna, ha a frissen elővett áruló barátot már az árulás elkövetése után megöli egy random szörnyeteg. Korábban mondtam, hogy a Strain végig nagyon kiszámítható. Már a pilotban is az volt, de ott ez csak általában volt igaz: a konkrét jelenetekben még volt feszültség. Persze ott még könnyebb volt a készítőknek, mert nem volt még annyira egyértelmű, ki főszereplő és ki elveszíthető.

Általában is aggódom, mert úgy tűnik, a heti részekre már nem maradt del Toro kezdeti ambíciójából sem: miközben a szereplők elvannak a nagyjából érdektelen magánéleti történéseikkel, a nagyszabású, a monológban ígért nagyívű történetből nem sok látszódik, pontosabban: mintha a kezdeti blöff fenntartása sem érdekelné már a készítőt.

Azért remélem, megy majd valahová a Strain. Néhány részre még biztosan maradok.

Kötelező említés: Az öregúr a zálogpultból, ha mégis lesz nagyívű karakterdráma a Strainben, az biztos közte és a főgonosz között játszódik majd. És persze ez: