A Showtime legújabb drámája letudta az első évadját, amivel biztosan beírta magát a legjobb sorozatok névsorába. Az én listámon biztosan. A legek legjeként is lehetne, sőt talán kell is emlegetni, elvégre ez a sorozat képes volt az amúgy is jó nézettségi adatokat produkáló premier után, a második hétre még több embert leültetni. Egy szimpla drámával nem lehetett volna megugrani ezt a szintet, kellett valami új, végre valami tökösség, amit Liv Sschreiber kiválóan hozott, de jó hátszélül szolgált még a sorozatban felvonultatott elcseszett családi háttér is, na meg a felszínes hollywoodi álomélet, és az azt kompenzáló eltusolt, mocskos kis játszmák.

A Ray Donovan című sorozat már az előzeteseivel teljesen berántott, abban az értelemben, hogy ellenállhatatlan késztetést keltett a sorozat teljesen elfogult megtekintésére, de mint utólag kiderült: ezzel jól rászedtek. A feszesre vágott promók egy jó, ritmusosan akciódús sorozatot sejtettek, amihez képest egy kicsit nyomasztó mélydrámát kaptunk. Nem mondanám családi drámának, mivel leginkább a főszereplő folytonos évődését láthatjuk, amitől minden pillanatban azt érezzük, hogy „apa ökölbeszorult gyomra” vagyunk. Már az első részben is megkapjuk, hogy Donovanék nem az egészséges családkép égisze alatt élik mindennapjaikat, elvégre amikor Mickey kijön a sittről első dolga az, hogy minden finomkodás és „Tiszteletem Atyám!” nélkül fejbe lő egy papot.

Vannak persze homályos foltok, mint az említett instant gyilkosság elfelejtett következményei (bár tudjuk, hogy azt a zakkant FBI-os forma simította el), vagy az első részekben Rayre akaszkodó lányka hirtelen eltűnése, meg a gyerekeknek kiosztott (semmibe vessző) spontán életvezetési tanácsok mély nyomot hagyó konzekvenciái, miszerint: ha egy helyi vagány fekete rapper gyerek arra kényszerít, hogy orálisan fixáljad, kislányom, akkor pisztolyt dugok a torkába és deportálom a gettóba. De nem is ők vannak az őrlődés fókuszában, hanem a címszereplő, a 100 százalékig mintaapa Ray Donovan, aki minden egyes húzásával egyre mélyebbre süllyed saját maga által teremtett kis lelki poklában. A mélyrepülés az évadzáró előtti részben válik elkerülhetetlen katasztrófává, a régi sebek felszakadnak, a nézők egész évados altatása egyből véget ér, és kiderül, hogy Mickey szépen hagyta, hogy anno egy pap sorra molesztálja fiait. Innen hát a szívből jövő gyűlölet, amit Ray érez iránta.

Ilyen mélyről építkezik ez a dráma, amihez már csak plusz löketet ad a közbenjáró színészek alakítása. Jon Voight kiválóan hozzá Mickey figuráját és látszik is rajta, hogy élvezi ezt a pofátlan, genyó szerepet. Paula Malcomson is jól adja Ray kételkedő, folyton kérdőre vonó, a múltat felhánytorgató, hárpia feleségét, Abby Donovant. A gyerekek is kiválóan visszaadják a jóléti tizenévesek 21. századi problémáit, ahogy valami kis okoskütyüjükbe buzulva puffognak és duzzognak, ha valami nem úgy van. Dash Mihok játssza a legfiatalabb Donovan-testvért (Daryll most nem számít), aki visszaeső alkoholistaként próbálja túltenni magát gyerekkori traumáján úgy, hogy az istennek sem akarja vagy nem tudja levetkőzni olykor makacs ,de nagyon is szerethető gyermeki énjét. (Díjat neki, most!) Eddie Marsan is hibátlan Terry Donovan szerepében, mert egy tipikusan sajnálatra méltó fickót alakít, egy lelkileg is sérült Parkinson-kóros boksz edzőt, mégis van olyan karakán, mint a kőkeménynek beállított Liv Schreiber.

Ray Donovan nem beszél sokat, teszi a dolgát és ne pofázzon bele senki, hogy mit és hogyan kéne.  De a jóllakott hódpofa mögött komolyabb dolgok rejlenek, mint a szimpla hétköznapi rutinnak elkönyvelt hollywoodi hírességek simlis kis ügyeinek elsikálása. Vannak bajok bőven, pláne akkor, amikor bérgyilkost kell hívnia saját apjára, mert ő nem tudja lelőni a kertvárosban a gyerekei szeme láttára. Itt jön be a képbe Sully (James Woods), akit először csak egy bugyuta kis műsoron röhögcsélő öregapóként láthatunk, akiről persze kiderül, hogy gond nélkül megöli barátnőjét és átver mindenkit, ha úgy adódik éppen.

Ennek a szálnak az elvarrása nem volt egy nagy munka, de nem is vártuk, hogy az legyen, sőt, ha a második évadra is átnyúlt volna a James Woods-szál, akkor még ócskának is gondolnánk. Egy fejlövés, a gonosz meghal, probléma megoldva, lehet élni tovább teljes békében. Csak a halálba kívánt fater nem akar repülőre szállni és elhúzni a fenébe. Ez talán még nagyobb probléma, mint a gyors kiiktatásra kényszerült bérgyilkos, de a lábatlankodó Mickey Donovan már nem csak Ray idegeit fogja rendre kikezdeni.

A második évadot már berendelték, és ha ilyen szépen fodrozódó szövevényes problémák lesznek, mint az első évadban, akkor egy rossz szavunk nem lehet. De az átívelő szál nélkül, maguk az epizódok is külön zseniálisak voltak, leginkább az utolsó jeleneteik miatt. Mintha külön komponálták volna a záró cselekményre rákúszó, általában lélekölő zenéket, annyira tiszta összhangban vetettek véget egyes részeknek, és az évadnak is, amikor Rayt hazaimádkozza felesége, majd a tengerparti napozóágyon találják véres ingben feküdve. A gyerekeit (látszólag) nem izgatja, hogy apjuk él-e vagy hal-e – persze látszik, hogy alszik – de a feleség némi hezitálás után odafekszik mellé és mellkasára hajtja fejét. A Boldog család újra együtt, de csak testben, mert lélekben mindenki meghalt egy picit. Ezek után, ha bárki jó sorozatra vágyik, nyugodtan előveheti a Ray Donovant, mert az igényes szórakozásra vágyók garantáltan nem fognak csalódni.