Seth MacFarlane élőszereplős sitcomja, a Dads nincs tele annyi megosztó idiotizmussal, mint a Family Guy és szerencséjére nem is pocskondiázza indokolatlanul a különböző rasszokat, mint az említett kultikus rajzfilmsorozat. Igen volt egy erőltetett poén az iskolás uniformisba öltöztetett ázsiai titkárnővel, de az volt az epizód legrosszabb pillanata, amit annyira élesen mégsem emelnék ki, pláne, hogy teljesen jó összbenyomást keltett a sorozat első epizódja. Nehéz megmagyarázni, de ez az idegesítő szülők koncepció elég hihető, és átérezhető, talán még azoknak is, akik a világ legjobb apukájával vannak megáldva.

Az már csak az én humorérzékemet minősíti, hogy konkrétan szénné röhögtem magam az epizódon. Nem volt gusztustalan, nem volt alpári, de azért azt sem mondanám, hogy értelmiségi poénokkal operált a Dads. Ez nem az a műfaj, elvégre a sorozat egy videojátékfejlesztő cég két (harmincas éveik elején járó) igazgatójáról szól, akik vannak már annyira felnőttek, hogy csak megtűrik kényszerből hozzájuk költözött apukáikat. Az első rész adott egy irányvonalat, hogy nagyjából mire lehet majd számítani a továbbiakban, ami szerintem egy egészséges középút felé mutat, ami jól időzített poénjaival, az ismerős karaktereivel, a nem túl szélsőséges világával egy egész jó kis sorozat lesz. Egy próbát abszolút megér, annak is, aki úgy fél a Seth MacFalrlane munkásságától, mint a tűztől, mert ez nem a Family Guy, nem is az American Dad, de még a The Cleveland Show sem. Ha elfogult lennék, akkor kimaxolt pontszámmal ajánlanám, de inkább csak erős 7/10-re lövöm be a sorozatot, tekintettel a különböző ingerküszöbökre.