A valaha volt legsikeresebb angol kosztümös sorozatok egyike és egyben a legdrágább is: a sorozat forgatási költsége óránként 1 millió font.  Nagy-Britanniában évek óta a legtöbb néző, és összesen 27 begyűjtött Emmy-jelölés: ez a Downton Abbey, melynek már igen széles rajongótábora alakult ki itthon is. Pedig a lendületesen induló sorozat a második évadra (jelenleg ez az évad fut a sorozatot itthon sugárzó Story4-en) meglehetősen ellaposodott.

A sorozat számos rejtélyt és érdekes személyiséget felvillant az első részben, akikről azt gondoljuk, fokozatosan kibomlik majd valódi énjük és a szemünk előtt derül ki minden apró részlet velük kapcsolatban. Csakhogy ez koránt sem lett így. A karakterek ugyanis egy idő után szinte teljesen egysíkúvá válnak, és mire a második évadban beköszönt a világháború, a színészektől minden részben ugyanazt a szerepet és bánatos arckifejezést kapjuk. Persze nem nagyon van ok vidámkodni, amikor a fronton emberek ezrei halnak meg, de a három lányra szinte ráég az első részben felvett szomorú nézés és onnantól kezdve nem látjuk őket szinte csak aggódni. A második évadra a színészek belemerevednek a szerepükbe, senkitől nem kapunk semmi újat és meglepőt, vagy csak alig, és ez az egyoldalúság néha már iszonyú unalmas. Még a fantasztikus Violet nagyi is (Maggie Smith) akinek megjegyzései mindig telibe találnak, de az is kezd egy kicsit uncsi lenni, hogy ebben a sorozatban csak neki van humora – neki viszont csak az van.

A Downton Abbeyben alapvetően megvan minden, ami az embert foglyul ejtheti: fantasztikus belső terek, csodálatos angol táj, ahol mindig süt a nap (direkt megnéztem, az első évadban egy részben sem esik az eső), és természetesen fantasztikus színészek. És bár az ember egyrészt azon gondolkodik, hogy a fenébe találnak ennyi rohadt jó színészt egy szigeten, másrészt azért néha azt kívánjuk, bárcsak ne tudnánk mindig, hogy mi fog történni. Volt egyáltalán valaki, aki egy pillanatra is bevette, hogy a főszereplő majd örökre béna marad? Volt valaki, aki nem tudta, hogy Matthew (Dan Stevens) majd pont akkor lép be épségben a terembe, amikor Lady Mary róla énekel? Volt itt valaki, aki nem tudta az első pillanatban, hogy a ház ura össze fog jönni az új cseléddel? Ami ebben a sorozatban váratlanul történik, az nem a forgatókönyvírók, hanem a szeplők magánélete miatt alakult úgy.

Mielőtt még azonban valaki letámadna, nincs a Downton Abbey-val semmi baj, fan vagyok jó magam is, de a Jane Austenon szocializálódott olvasónak és nézőnek egyszerűen hiányzik a szereplőkből az a finom rejtély és a cselekményt mozgató jellemfejlődés, ami a Büszkeség és balítéletben például mérnöki pontossággal a helyén van. A legzavaróbb talán, hogy a szereplők indítékait egyáltalán nem lehet megérteni. Az belefér, hogy a testvérek utálják egymást, de miért olyan gonosz O’Brian (Siobhan Finneran)? Miért utálja zsigerből Bates-et (Brendan Coyle)? Miért van jóban Thomasszal (Rob James-Collier), mikor erre látszólag semmi oka? Azt gondolnánk, titokban szerelmes belé, de még csak ez sem. Miért nem tudunk meg semmit az ő múltjukról, miközben mondjuk Bates múltjáról aztán minden kiderül? Miért szeret bele egy fiatal szolgáló egy idősebb emberbe, akivel szinte két szót sem tud váltani kettesben? És miért tart ki mellette mindvégig? Persze tudjuk, hogy a szerelem vak, de Batesről a sötét múltját leszámítva semmi olyat nem tudunk meg, amiért bele lehetne szeretni, és az agresszív ír sofőr lelkéről sem derül ki sok, Lady Sybill (Jessica Brown Findlay) pedig mégis képes felrúgni érte mindent. Ha valaki beleszeret valakibe, akkor az egyszerű mezei néző szeretné megérteni, hogy ugyan miért?

Érdekes, hogy a nemzetközi kritikák egyértelműen Bates karakteréért rajonganak, Coyle alakítását külön kiemelve, pedig én elviselni nem tudom. Untat és idegesít a szerencsétlensége és folyamatos szenvedése, amibe magával rántotta Annát is (Joanne Froggatt). A cselédlányok közül egyébként talán Ethel (Amy Nuttall) sorsa a legmegindítóbb, mivel az a legrealisztikusabb és egyben a legtragikusabb is. Egyetlen, amúgy cuki gyerek, és az életed el van rontva. Coyle egyébként már előtte sem volt ismeretlen színész, a sorozat óta azonban már Hollywood is a szívébe zárta, csakúgy mint a sorozat többi szereplőit egyébként, akik sorra kapják a felkéréseket a tengeren túlról.

Lady Mary (Michelle Dockery) meg mindeközben csak szenved, az álságos kígyócskából epekedő szerelmes lett, talán egyedül Lady Edith (Laura Carmichael) indítékai érhetők, és ő az egyedüli, akinél végül is nyomon tudjuk követni, mi miért történik az életében. A sorozat első két évadában 7 évet ölelnek fel a készítők, mégis vajmi kevés szereplő megy át ezen hosszú idő alatt jellemváltozáson. O’Briannel mintha történne valami, de aztán mégsem, Thomasnak mintha lenne egy másik oldala, de aztán eltűnik. (Engem egyébként a hatalmas időbeli ugrások is idegesítenek, de ez legyen az én bajom. A harmadik évad ezzel szemben csak 1 évet foglal magában.) Az embernek sokszor az az érzése, hogy ez nem is sorozat, hanem minden rész külön film, ezért is várna valami katarzist a szereplők életében és lelkében, ami aztán ugye nem jön, mert hát mégiscsak folytatni kell valahogy.

A sorozatot tehát a cselekmény helyett egyértelműen a látvány, a légkör, a nosztalgia és néha a humor viszi el a hátán, meg persze a színészek, bár néha ők is unalmasnak tűnnek. Amiért maximálisan érdemes még nézni a sorozatot, az a nyelv, de itthon természetesen még mindig nem jutottunk el odáig, hogy egy ilyen filmet eredeti nyelven, felirattal vetítsenek. (Én mondjuk a Médiahatóság helyében a szinkronizálást sújtanám pénzbírsággal, nem a cicimutogatás, főleg egy olyan sorozat esetében ahol ennyire szépen beszélik az angol nyelvet.) A sorozat kordukumentumként sem annyira állja meg a helyét, mert bár erősen reflektál a világ történéseire, mégsem lép ki a kastélyból, néha bevillan egy-egy ikonikus darab, egy telefon, egy villanykapcsoló vagy egy automobil de leginkább az eltűnő angol tradíciók siratása zajlik - még ha viccesen is.

Sokan panaszkodtak arra is, hogy a sorozat túlságosan nosztalgikus, sőt politikailag is konzervatív, főleg Amerikában talált ilyen kritikákra. A készítők egyébként erre reflektálnak is, a harmadik évadban hosszasan próbálják elmagyarázni az amerikai nagymamát alakító Shirley MacLainnek, hogy miért nem mindegy, hogy fehér, vagy fekete nyakkendőben jelenünk-e meg a vacsorán, - persze nem sok sikerrel.

Spoilerezés nélkül mondjuk azonban, hogy azért van remény. A harmadik évadra a sorozat ismét lendületbe jön, történik néha olyasmi is, amire nem számítunk, bár a szereplők többsége tovább szenved és titkolózik, a történet sokkal izgalasabbá válik. Bár eredetileg három évadot terveztek, lesz negyedik is, ez most már egészen biztos. Aminek a forgatása biztosan nagy kihívás lesz majd, de azt nem mondjuk meg, hogy miért.