Kétmilliós átlagnézettséggel, komoly vetélytársak nékül letarolt szombat estékkel búcsúzott az X-Faktor harmadik évada, amiből ismét kiderült, hogy az RTL nagyon ért a műsorkészítéshez és a bulvárhoz. Már ha ez bárkinek is kétséges lett volna eddig. A kiválóan megírt történet vége az lett, amit előre lehetett borítékolni, egy olyan énekes nyerte meg a kocsit, a pénzt és az utazást, aki ebben a mezőnyben valóban az egyik legjobb volt, ráadásul férfinek született, és ez a párcentis anatómiai különbség most forintmilliókat jelentett számára.

Az évadot úgy rakta össze az RTL, ahogy az eddigieket, szeptemberben elkezdék a válogatókat a szokásos bikicsunájozó szerencsétlenekkel és az adásonként felvonultatott pár jobb énekhanggal. Persze előre lehetett tudni, hogy lesznek olyanok, akik nem azért jutnak tovább, mert annyira jók, hanem azért, mert eladható történetet lehet nekik írni, ilyen volt Csobot Adél, Stone vagy Jimmy fia Krisztián is, és a formátum kötöttsége miatt (kellenek az együttesek is) tovább rugdosták a PJZ-t, Like-ot és Spiritet is, akiknek semmi keresnivalójuk nincs egy tehetségkutatóban.

A tábor nevű szakaszban az énekesek szépen bekerültek a fröccsöntött skatulyákba, két-három jobbnak tűnő hang kiesett, gondolom azért, mert nem sikerült nekik jó háttértörténetet írni, nem volt egyetlen halott kutya, vagy aranyhal sem a múltban, ami miatt elkezdtek énekelni, és még egy nyüves rúdtáncos fotót sem akartak eltitkolni. Márpedig egy ilyen műsorban a hang nem elég, ide kell az X, a faktor, amit a mentorok úgy emlegetnek, mint azt az ismeretlen összetevőt, amitől majd egy énekesből sztár lesz, miközben mindenki tudja, hogy ez nem más, mint a bulváros háttér és a gondosan felépített médiacelebség kellemes elegye és kész.

Csobot Adél lett a Jónő, aki a lábát villantotta minden adandó alkalommal, Jimmy fia Krisztián a Tragikus sorsú tehetség, aki az apja árnyékából igyekezett kilépni, de a Shakespeare-i szabályoknak megfelelően elbukott, Fehér Zoli a Nagy visszatérő szerepét kapta, Oláh Gergő lett a Nép szimpatikus gyermeke, Antal Tímea pedig az Egyszerű falusi lány, aki a mozgólépcsőre is rácsodálkozik, aztán majdnem nyer, és így tovább, ezeket a karaktereket a brit, amerikai vagy ausztrál kiadásban is megtaláljuk. Az X-Faktor pontosan olyan valóságshow, mint a Való világ, csak itt nem kurvaanyáznak a félpucér főszereplők, hanem énekelnek.

A mentorházból továbbjuttatott énekesek aztán az első élő adásban döbbentették meg igazán a nagyérdeműt. Arra mindenki fel volt készülve ugyan, hogy az előre felvett, aztán stúdióban megpiszkált hangfelvételeken elviselhetőnek tűnő énekesek élőben nem fognak olyan jól megszólalni, mint korábban, de arra aztán tényleg senki nem számított, hogy a tizenkét indulóból ketten tudnak csak énekelni, a többiek meg kétségbeejtőbb küzdelmet folytatnak a hangokkal, mint Orbán Viktor a felsőoktatási tandíjjal. Erre eddig azért nem nagyon volt példa, jó, egy-két gyenge hang mindig akadt, de olyan adásra azért nem emlékszem az X-Faktor első két kiadásából, amiben mindenki hamis lett volna, az egyik indulóból pedig pillanatok alatt memét generálhatott volna az internetes népművészet.

Abban is első volt ez az évad hogy ilyen sok félprofi, lemezen is éneklő, évek óta haknizó indulót nem láttunk még, sőt, a döntőben két, a rivális Megasztárból korábban kihajított induló énekelt. Nincs elég tehetség az országban ahhoz, hogy évente három ilyen műsor is lekaszálja őket (Csillag születik, Megasztár/Voice és X-Faktor), nem lehet annyi csiszolatlan gyémántot prezentálni a kvázi valóságot két kanállal habzsoló nézőknek, hogy egy idő után ne legyen köztük legalább nyolc rettenetesen középszerű, vagy annál is rosszabb. A mentorok a nekik kiosztott versenyzőkkel kellett, hogy dolgozzanak, remélem senki nem gondolja, hogy Malek Miklós nem hallotta, mennyivel jobb volt Jáger Kinga a mentorházban, mint Csobot Adél, és Keresztes Ildikó sem azért vitte magával Jimmy fia Krisztiánt a döntőbe, mert olyan fasza a hangja (nem az), hanem azért, mert az RTL-nél rájuk építették az egész évadot.

És amikor nincs elég jó hangod, akkor eladod a műsort másképpen. Nekilátsz felépíteni Csobot Adél karrierjét az elkerülhetetlen pinamagazinos címlaplányság felé, Jimmy fia Krisztián minden rezdülését kitolod a Blikk-címlapra, és közben sms-szavazatokat tarhálsz az élő adásokban üvöltöző Ördög Nórával. Pont mint a cirkuszban: a szakállas nő is csak akkor jön elő a függöny mögül, ha kifizetjük a belépőjegyet, és a kétfejű birkecset sem mutogatják ingyen. Ez is hozzátartozik a műsorhoz, csak nem olyan émelyítő mértékben, mint ahogy az idei évadban tapasztaltuk.

Az RTL nagyon is odafigyelt arra, mit gondolnak a nézők a versenyzőkről, és menet közben úgy alakította a dolgokat, hogy minden klappoljon. Jimmy fia Krisztiánt addig tartották bent, amíg lehetett, aztán amikor a népharag már kezdett érdekesebb mértéket ölteni, ejtették, és váltottak Csobot Adélra, akire onnantól fókuszálták a média figyelmét - közben a két valóban jó énekesről csak az unos-untalan ismételgetett mantrákat tudtuk, gereblye, Erdély, feleség, szakítás, néptánc, közmunka. Oláh Gergőt és Antal Timit hagyta a csatorna dolgozni, mondjuk rajtuk látszott leginkább, hogy szeretnének nyerni, és nem csak azért jöttek el a műsorba, mert nem volt jobb dolguk, vagy mert így akarták feltámasztani a haknikarriert.

Maga a műsor pont olyan volt, mint eddig, megvalósításában, azaz szigorúan technikai szempontokat figyelembe véve vérprofi. A kamerák minden fontos pillanatot elkaptak, a színpad pedig kétszer akkorának tűnt, mint a Voice-ban, ahol pedig dupla annyi helye volt az énekeseknek, mint az X-Faktorban. Ebben az X-Faktor (meg úgy amúgy az összes RTL-műsor) a többi magyar produkció fölé nő, ezt nem lehet elvitatni tőlük. Azt a vizuális szennyezést, amit az élő adásokban láthattunk, viszont még a legnyugodtabb természetű filmfőiskolások is nyugodt szívvel anyázhatták.

A ledfalra vetített giccsek, a mentorok és az énekesek öltözete, az elbaltázott koreográfiák hétről hétre hozták a frászt az emberre, a legbénábbak meg akkor voltak az RTL-nél, amikor a közszájon forgó eseményekre reagáltak mondjuk űrhajósnak öltöztetett Ödög Nórával és a döntőben látott szörnyű Gangnam style-os lovacskázással (amit még Geszti magánszámával is megfejeltek).  

A mentorok végigasszisztáltak a színjátékot, a dalválasztásba nem tudni, mennyire szóltak bele, de szerintem nem nagyon, épeszű ember nem ad Bon Jovit Jimmy fia Krisztiánnak, és nem engedi a PJZ-t a színpad közvetlen közelébe sem. A műsorban néha összekaptak, máskor beszóltak, az utolsó adásokban pedig csak dicsértek - ez is egy szerep, ezt is el kell játszani. Őszinte pillanatra csak párra emlékszünk, Malek Miklós és Geszti Péter néha zsigerből esett egymásnak, és Malek kétszer is úgy könnyezett, mint akit tényleg meghatott Antal Timi előadása.

A végére persze minden úgy alakult, mint a népmesében, a jó elnyerte jutalmát, legyűrte az akadályokat és közben nem korrumpálódott. Az ilyen forgatókönyveket Hollywoodban is imádják, egész ipara van a romantikus vígjátékoknak, amelyekben pont úgy bukik el a főhőst elgáncsolni igyekvő vicces genyó, mint a Goldeneye című nótával reménytelen harcot folytató énekes az X-Faktorban. Nem háboroghat az igazságérzetünk, jó a szájíz a végére, lehet tolni a következő évadot jövőre, amiben új mentor ékezik Malek Miklós helyére, és biztos lesz nagy visszatérő is, miért is ne, a dráma mellett a kiszámíthatóság is nagyon kell a nézőnek. A kérdés csak az, jövőre lesz-e vajon legalább két olyan hang, aminek érdemes drukkolni?