A magyar sorozat az pont olyan, mint a Teleshop. Tele van termékelhelyezéssel, kiszámítható, mesterkélt és iszonyatosan unalmas. Talán csak annyi a különbség, hogy a tipikus magyar tévésorozat még a Teleshopnál is hosszabb, és gyakrabban tűnik fel benne Hujbert Ferenc. Hiába próbálkozunk 24-gyel, Gyilkos elmékkel, Ally McBeallel, Rém rendes családdal, vagy Jóbarátokkal, az elmúlt húsz év megmutatta, hogy bármit is lopunk el, abból szar lesz. Vagy legfeljebb Cobra 11.

A Hacktionnél például még az is jobb, ha akciós kerámiakés-készlettel esünk az ütőerünknek. De legalábbis kevésbé fájdalmas. A kereskedelmi tévék utolsó, valamirevaló próbálkozása, az RTL Klubon megfuttatott Casino pedig tényleg olyan volt, mintha beszorult volna a fejünk egy zsírégető kézi szaunába. Kínos és roppant kellemetlen.

Egyedül a magyar HBO tud olyan sorozatokat gyártani, amiket meg is lehet nézni. Sőt végig. Talán, mert tudatosan készültek az első igazán nagy dobásra, dokumentumfilmeken és miniszériákon gyakoroltak, amíg ki mertek jönni a Szex és New York közép-európai negyvenesekre hangolt verziójával, a Társas játékkal. És persze azért is sikeres az HBO, mert kínosan ügyel arra, hogy a költségvetés nem elhanyagolható hányadát a műsor legyártására fordítsák, és ne a producer fürdőszobájának felújítására, vagy arra, hogy kicsit megtámogassák a rendező évek óta félkész, művészfilmes álmait.

Most itt a Terápia, az HBO második magyarországi próbálkozása, és az első olyan sorozat, amire igazán büszkék lehetünk. És nem kell az elismerő taps elhalkulása után csendben megjegyezni, hogy de azért.

Persze a Terápiával nem vállalt nagy kockázatot a csatorna: az eredeti izraeli széria átiratait már sikerre vitték Amerikában, vagy éppen Romániában, de a sorozat mutációi különböző adókon jól futottak Brazíliában, Kanadában, Hollandiában, és még Szlovéniában is. Pedig a Terápia nem egy könnyed esti kikapcsolódás a hétvégéről megmaradt, újramelegített töltött káposzta mellé: nincsenek benne robbanások, se műröhögéssel megtámogatott helyzetkomikum, nem kapják el benne a gyilkost, de még csak nem is találja meg mindenki a szerelmet egy-egy jó ütemben bekészített romantikus szám alatt.

A Terápia egy pszichológusról szól, aki hétfőtől csütörtökig megpróbál segíteni a páciensein, pénteken pedig összetörve elkullog a saját terapeutájához. Hogy hátha rendet tudnak együtt vágni a káoszban, amit amúgy úgy hívnak, hogy hétköznapok. Azért itt is a rejtély mozgatja a sztorit: ahogy a Helyszínelőkben a hullán talált hajszálak, a Doktor House-ban pedig a vérkép és a komputertomográfia jelenti a nyomokat, itt elejtett félmondatokból és keserves önhazugságokból derül ki az igazság.

Az alkotók lélekőrlő, de egyben felszabadító élménynek szánják a sorozatot: egy országos terápiának, ahol mindenki csendben szembesül saját magával, és közben abban reménykedik, hogy az is megértett ebből valamit, aki mellette ül éppen. Ezért az izraeli verzióban a mindennapi bajok mellett az egész társadalomban ott bújkáló, de elhallgatott problémák is előkerültek: ott feszengett a kanapén például egy vadászpilóta, aki magát sem tudta túl hatékonyan meggyőzni arról, hogy egyáltalán nem zavarja, amikor véletlenül ártatlan emberek házait bombázza le több ezer méter magasból.

Ebből a magyar verzióban semmi sem maradt, nincsenek párok, akik nem tudják elviselni, hogy a másik szoci, vagy éppen fideszes, és nem tűnik fel egyetlen magyar gárdista sem, hogy szembenézzen az idegengyűlöletét tápláló kisebbségi érzésekkel. Az HBO talán biztosra akart menni, vagy azt gondolták, hogy még nem készültünk fel, és ezeket a súlyos témákat majd csak a haladó csoportnak mutatják meg a második évadban.

A társadalmi kérdések helyett így maradtak a mindennapi problémák, az elfojtott vágyak, elhallgatott félelmek és gyáva szerelmek. Egy nagy adag olyan gond, amit mindenki ott cipel a cekkerben a kisboltból hazafelé, vagy a laptoptáskában, amikor éppen munkába indul.

Mindezt külső felvételek nélkül egy kanapén rendezik le a szereplők, mégsem unalmasak a beállítások, vagy vontatottak a párbeszédek. A díszlet igazán magyar lett: nem az amerikai verzióból ismert letisztult terekben folyik a lélekboncolás, inkább a budapesti értelmiség könyvespolcai előtt. De jól van ez így, ettől lesz hihető a környezet, a teljes hitelességhez már csak az hiányzik, hogy a pszichológus a számlaadás legkisebb jele nélkül tegye zsebre az óradíját minden egyes rész végén.

Ráadásul a magyar forgatókönyvírók még a humort is bele tudták csempészni a történetbe, pedig a külföldi adaptációkban nem nagyon hagyják, hogy egy pillanatra is elengedjük magunkat. A magyar Terápián azonban lehet nevetni, még ha közben fáj is. Persze nem azért, mert már annyira szúr az oldalunk a röhögéstől.

És mindezt valódi színészekkel játszatta el az HBO, ebben a sorozatban nincsenek színitanodás szappanopera-sztárok, vagy Playboy-címlapos bulvárdívák. Mácsai Pált felesleges elemezgetni, az a fickó egy zseni, talán még az is lenyűgöző lenne, ha a telefonkönyvet olvasná fel Abaitól Zsuppánig. De Csákányi Eszter is iszonyatosan jó a terapeuta kegyetlen terapeutájának szerepében, arról már nem is beszélve, hogy az amúgy nem is színész, inkább táncművész Sztarenki Dóra milyen rémisztően pontosan hozza a zavart tinédzsert. Egyedül talán Marozsán Erika gyengébb kicsit az első héten, de ne legyünk igazságtalanok, neki van a legnehezebb dolga: úgy kell szerelmet vallania a pszichológusának, hogy közben arról beszél, hogy verte ki egy vadidegennek fél órával korábban egy férfi mosdóban.

Közeleg a tél. Hideg lesz, kurva nagy, baromi szürke lesz, soha nem múló, életfogytig tartó. Mindenki főzzön egy teát, üljön le a tévé elé, és nézzen ezzel szembe hétköznap esténként. Úgy talán hamarabb kitavaszodik.