Amikor tegnap este Mező Misi előredőlt a székében, és félig komolyan azt mondta egy 16 éves ikerpár egyik tagjának, hogy beszarik, ha ő is Somló Tamást választja, mint a testvére, önkéntelenül felröhögtem. A beszólás teljesen természetesen jött a tetovált kőrockert adó Mezőből, aki a The Voice egyik mestereként éppen Magyarország legjobb hangját keresi a Tv2-n. A 16 éves csaj persze nem az LGT legendás basszusgitárosához ment, kell a családi dráma ebbe a műsorba is, amitől azt várja a tévé, hogy visszaállítja kissé megtépázott renoméját.

Új tehetségkutatót, pardon, énekversenyt indított útjára tehát a Tv2, hatalmas kockázatot vállalva azzal hogy a bikicsunájon szocializálódott nézőknek már az első adástól kezdve olyan énekeseket prezentált, akiknek valóban van is hangja. A The Voice-ból ugyanis kimaradnak a szerethető vagy kiröhöghető lúzerek, a tévéadásba már csak olyanok kerülnek be, akiket egy falunapra már most simán el lehet adni. A Voice főleg direkt castinggal, azaz közvetlen szereplőválogatással dolgozik, a jelentkezők között rengeteg ismerős arccal, olyanokkal, akik már elindultak a pályán, de valamiért megrekedtek egy szinten, és nem jött össze nekik a kiugrás, de persze megvannak azok az ismeretlen indulók is, akik köré keserédes történetet lehet felvázolni pár ügyes ecsetvonással.

Itt csak a hang számít, sugallja a műsor szlogenje, és tényleg: a négy zsűritag háttal ül a színpadnak, így hallgatja a produkciókat, és csak akkor láthatják, kiből jön a hang, ha egy gomb megnyomásával jelzik, érdekli őket a produkció, és megfordul velük a szék. Ez így tiszta sor, ha valaki tud énekelni, mindegy, hogy néz ki, öreg vagy fiatal, ismert ember testvére vagy régen menőnek számító zenekar egykori vokalistája, de akár pornószínésznő is lehet - ha jó hangja van, továbbmegy, ha nem, mehet vissza felszolgálni Londonba. Ha egy énekest több mester is szívesen látna a csapatában, az induló választja ki, kivel akar a továbbiakban dolgozni.

A mesterek személye ebben a műsorban pont olyan fontos, mint az, milyen képességű énekesekkel találkozunk. A köztük levő összhang, vetélkedés, azaz kémia, ahogy mostanában emlegetik, viszi el az első pár hét adásait, az, ahogy zrikálják, húzzák egymást, és harcolnak a megszeppent énekesekért, akik egy perc alatt jutnak el a pokolból a mennyországba. Tessék csak belegondolni milyen lehet az, hogy az ember neki háttal ülő zsűritagoknak énekel, közben az jár a fejében, hogy basszameg, még mindig nem fordult meg senki, már csak fél percem van, jaj, már csak tíz másodperc, Somló bácsi, nyomjon már egy gombot, könyörgöm. Ez valahol sokkal lélekölőbb lehet, mint azt hallgatni Puzsér Róbert szájából, hogy a produkciónk egy vidéki Batman-musical félsüket Jokerénél is rosszabb.

A műsort a holland jogtulajdonos szigorú felügyelete alatt készíti a Tv2, minden eleme ismerős az angol vagy amerikai kiadásból, túl sok meglepetést a formátumot ismerőknek tehát nem okozott. Az mondjuk kissé érthetetlen, miért tűnik pajtanagyságúnak a stúdió, és miért kevernek olyan közönséghangot és ovációt az adás alá, mintha egy Metallica koncerten lennék, de ezt tudjuk be a nagy igyekezetnek és az első adás gyermekbetegségének. Igaz, a színpad tényleg kicsi, a világítás pedig az agyára megy a nézőnek, mert annyi reflektor vakítja el a tévé előtt is, hogy legszívesebben napszemüvegben nézné az adást, ami azért HD-ben mégis nagyon szépen néz ki. Tűéles a kép, jó a hang, a technikai megvalósításra panasz nem nagyon lehet.

Igaz, a hagyományos adást nézők nem nagyon tudták elolvasni a piros alapon fehér betűkkel betolt Twitter-üzeneteket, amiket a felvételről sugárzott adás alatt a mesterek élőben nyomtak ki a netre, de hátha ezen is lehet valamit javítani. A közösségi hálós integráció egyébként kiválóan sikerült, a Twitteren és a Facebookon az adást tökéletes ritmusban követi le a Tv2, és nem is nagyon moderálja az "ez milyen fos már" kommenteket sem.

A külső, a megvalósítás és a nézők aktivizálása tehát összejött, de a belbeccsel azért van némi probléma. A jelentkező között olyan hang, akitől libabőrös lesz a néző, egyelőre nem nagyon van, másfél óra alatt jó, ha két alkalommal kaptam fel a fejem, egyszer a tehetségkutató-veterán Schwartz Dávid hangjára, és a végén, amikor a Fekete vonat egykori énekesnője, Mohamed Fatima tolt el egy Caramel-nótát, megkockáztatom, jobban, mint a vele szemben tátott szájjal bámuló dalszerző-énekes. A többiek között voltak érdekes fazonok, az egyik továbbjutó énekesnő hörgése vagy a kieső pornószínésznő férfias orgánuma megmarad az emberben, de ennél több nem nagyon, azt például, hogy mit énekeltek, ha agyonvernek sem tudom megmondani.

Caramel mellesleg a legkellemesebb meglepetése a műsornak. Pont annyira visszafogott, kedves és vicces, amennyire lennie kell. Nem játssza túl magát, mint Malek Andrea, aki végig úgy viselkedett, mint valami harsány komédiában, és nem is húzódott úgy a háttérbe, mint Somló Tamás, akiről a műsor kétharmadánál teljesen el is felejtkezik az ember. A negyedik zsűritag Mező Misi, a Magna Cum Laude énekese, akinek Caramel ellenpontját kell hoznia, a harsány, mindenkinek beszóló, őszinte gyökeret, és ezt nagyjából meg is oldja, bár párszor kicsit sok, vagy nagyon mű az, amit művel. De talán ahogy összecsiszolódnak a zsűritagok, úgy lesz sokkal felszabadultabb és természetesebb ő is.

A The Voice valóban más, mint a rivális X-Faktor, amit az idei kiadásra már szinte csak a bulvárra húztak fel. Ott Jimmy fia Krisztián simán bekerült az élő adásba csak azért, mert eladható termék, itt a Megasztár-nyertes Ruzsa Magdi testvére nem ment tovább, mert a hangja nem győzte meg a zsűrit, és mivel azt sem tudták, kicsoda, nem voltak prekoncepcióik. A műsornak volt íve, a végén pedig nem úgy állt fel az ember a tévé elől, hogy a büdös életbe' nem néz meg belőle még egyet, hanem úgy, hogy jöhet a következő adag, akár most rögtön.