Majdnem négy évig szüneteltette egyik legsikeresebb vetélkedőjét az RTL Klub, mert megtehette. Volt helyette más, reality vagy tehetségkutató, esetleg egy másik vetélkedő, nem volt égető szükség rá, mint ahogy most sincs, de ha már van a csatornának egy olyan formátuma, ami megbízhatóan hozta a nézettséget éveken át, akkor nem fogja túl sokáig az asztalfiókban hagyni. Vágó Istvánnal (2000-2009) a műsor intézménnyé vált az országban, a tévéből okosodott a magyar, ott ült a körszakállas pali a székben, és baszki, mindent tudott. 2009-ben aztán Fábry Sándor ült be a magas támlájú székbe, de ezt a korszakot inkább hagyjuk, büszke nem nagyon volt rá senki. A hároméves szünetről a rosszmájúak azt is mondhatják, hogy ennyi kellett ahhoz, hogy a nézők elfelejtsék a bénázást, és adjanak egy újabb esélyt a vetélkedőnek, amit most az a Friderikusz Sándor vezet, aki csak szilikonmellű időjárásejelentő nem volt még a magyar televíziózásban.

Egy olyan műfajban, mint a vetélkedő, különösen egy műveltségi kvízben, a műsorvezető személye kiemelten fontos, nemcsak az a dolga, hogy a színpadra terelgessen egy énekesnőnek látszó tárgyat, majd az onnan letántorgó jelentkezőt vigasztalgassa, ő az a kapocs, aki a nézőt a játékkal összeköti, mert ugyan drukkolunk mi az újpesti kamionosnak, hogy vigye el az ötvenmilliót, de nem vele játszunk együtt, hanem azzal a palival, akinél a válaszok vannak. Friderikusz Sándor, Vágó Istvánnal ellentétben meg sem próbálja elhitetni magáról, hogy mindent tud, még a beugró kérdésekre adott válaszokat is papírból ellenőrzi, pedig Havas Henrikkel ellentétben mi simán el tudjuk képzelni Friderikuszról, hogy 12 könyvnél többet olvasott, és ismeri a római számokat.

Ez, és a műsor alatt végig megfigyelhető, kicsit bizonytalannak tűnő viselkedés viszont korántsem természetes vagy spontán, hanem egy gondosan felépített szerep, amit azért kreáltak az RTL-lel szemben nem is olyan rég még százmilliós pert vesztő műsorvezető számára, hogy a mai, Való világhoz és X-faktorhoz szokott közönség ne a tanár urat, a mindent tudó bölcsészt lássa benne, hanem a showmant, a kissé bohókás, vicces, a játékosokkal kellemesen elpoénkodó nép fiát, akivel így sokkal könnyebb azonosulni. Friderikusz olyan lazán vezeti ezt a műsort, mintha évek óta ezt csinálná, bár az első kérdéseken jóval gyorsabban is átvezethetné a játékosokat, mert az igazi dráma és feszültség a nehezebb kérdéseknél jön elő, amikor már van tét, és van miért drukkolni.

A Legyen ön is milliomos! új verziója kapott egy pár fokkal világosabb díszletet, ráncfelvarráson esett át a grafika, és bulvárosabb a bevezetés is. A játékosokról már olyasmit is megtudunk, hogy kígyófóbiájuk van, vagy azt, hogy a kávét csak kockacukorral hajlandók meginni - ez Vágó István alatt elképzelhetetlen volt, szigorúbb, ridegebb volt a műsormenet, viccelődésnek ritkábban volt helye, mint az ellenzéki sikernek az országgyűlésben. Friderikusz ezzel szemben olyan hangulatot teremt a stúdióban, hogy a játékos még akkor is vigyorog, amikor egy tulajdonképpen pofonegyszerű kérdésen bukja el a lóvét, és egy kicsit úgy érzi, mintha nem is vetélkedőben, hanem egy bratyizós talkshow-ban ülne, csak valami tréfás kedvű berendező elé tett egy monitort, ő meg ad hoc bök rajta egyet, ha kérdezik.  

A lazább, kötetlenebb stílus lesz akinek bejön, másoknak pedig minden bizonnyal az agyára megy - erra már csak Friderikusz személye a másik garancia, hiszen nála megosztóbb tévés személyiséget nem nagyon lehet elképzelni. A műsor viszont szórakoztató, és mivel tévés vetélkedőből csak a nagyon elkeseredett ember remél valódi tudásra szert tenni, ez így is van jól. A többség amúgy is arra használja a tévét, hogy a szopórollerről leszállva kicsit szórakozzon, a Legyen ön is milliomos! erre pedig tökéletesen alkalmas.

Fotó: RTL Klub sajtóklub / Bársony Bence