Amikor Ördög Nóra Grace Jones-jelmezben jelent meg az X-Faktor színpadán szombat este, már tudtam, hogy kiváló kis műsor elé nézünk, hát még akkor milyen gyermeki öröm töltötte el szívemet, amikor a narancssárga úszósapkára (ő mondta, nem én) hajazó, testhezálló ruhában ficánkoló műsorvezető sátánvillát mutatva közölte, a műsor a rockzenéről szól majd. Ez az a műfaj, amit annyira nagy divat leszólni, nem kell ahhoz semmi tudás, csak üvöltenek, meg hasonló faszságok ugye, na, itt volt a nagy lehetőség az r'n'b/funky/diszkó/pop/elektro generáció gyermekeinek, hogy megmutassák, mit tudnak kezdeni egy tökös nótával.

Közel három óra elteltével már nem vigyorogtam, mint a tejbetök, hanem keservesen sírtam, mint egyszeri népszámlálás-megtagadó a büntetés láttán, mert fényesen kiderült (ismét, hadd tegyem hozzá), hogy a jelenlegi mezőny fellépőinek kevés kivétellel annyi köze van a rockzenéhez, mint Nagy Ferónak a kosárfonáshoz. Azon most lépjünk túl elegánsan, hogy az X-Factor idei indulói között nincs egy sem, aki egy 2 percesre csonkított számot úgy végig tudna énekelni, hogy az ne legyen hamis, pedig ez alapkövetelmény lenne szerintem, majd ha oda eljutnak, ahová Mick Jagger, akkor lehet hamisnak lenni nyugodtan.

Az előadásmód botrányos volt, két induló, a valóban rockhanggal bíró Tarány Tamás és Muri Enikő volt az, aki nem úgy nézett ki, mint aki a kiskunhalasi metálvilla szakkör év végi klubdélutánján adná elő a népszerű Diktátor zenekar slágereit, világosan bebizonyosodott (már ha eddig nem lett volna egyértelmű), hogy a rockzenére vagy ráérez az ember, vagy nem, és ha nem, akkor nem kell erőltetni. Hiába van jó hangja a szombaton a Highway to Hell-t éneklő kislánynak, egy negyvenkilós, szőrmemellénybe bújtatott lányt nem lehet komolyan venni akkor, amikor Bon Scottot énekel, és ez vonatkozik az ikrekre is.

A legtöbb indulóról az jut eszembe, hogy ők maguk sem gondolják ezt az egészet komolyan, még mindig úgy szerepelnek, mintha otthon, a haverokkal közösen dúdolgatnák a halál dalát, oszt jónapot, nincs semmiféle kisugárzásuk, színpadi jelenlétük, és az estek nagy többségében a kiválasztott dalokkal sem tudnak mit kezdeni, mert vagy nem mondanak nekik semmit, vagy csak nem szeretik őket. Sajnos a zsűri is asszisztál a produkcióhoz, Lil C-t Michael Jacksonnal összetéveszteni, vagy a hirtelen kopaszodó fiatalember RHCP-imitációjáról azt állítani, hogy az jó, sőt, lélekemelő, az nem csupán idiótaság, hanem bizonyos szempontból kibaszott veszélyes is.

Ezek a szerencsétlenek ugyanis elhiszik a komoly képpel bődületes baromságokat soroló négyesnek, hogy ők jók, aztán majd jön az ótvaros nagy pofáraesés az életben, amikor rádöbbennek, hogy csak jobb lett volna inkább befejezni az egyetemet, és nem az X-Faktor készítői kezébe tenni az életüket, csak éppen akkor már késő lesz, és lehet menni a zsinórgyárba vállalati karácsonyon Jimmy-t énekelni útiköltség + két fél Unikumért, de ne legyen igazam.