Az RTL Klub idei őszének legnagyobb költségvetésű műsora az X-Faktor, a formátumot a csatorna most megvette, nem másolta, mint a Csillag születiket vagy a Szombat esti lázat, ugye. A szakajtónyi lóvéért cserébe kapnak egy olyan, bevált menetrendet, ami a briteknél 11 millió nézőt és hisztérikusan sikoltozó tiniket garantál, kismillió sms-t és a pénztárcájukat előszeretettel nyitogató reklámozókat, tévedni tehát nem nagyon lehet a dologgal, meg kell hozzá találni a hazai arcokat oszt jóvan, a verkli megy magától.

Egy-két apróság azért van még, ami egy ilyen licenszműsor sikerét befolyásolja, menten itt van elsőként a kérdés, hogy van-e szükség egy tízmilliós országban két, párhuzamosan futó énekes tehetségkutatóra, úgy, hogy az eleve ilyen műfajban utazó kovácsjánosokat nemrég lefölözte a Csillag születik? Megél ebből majd újabb két műsor, ráadásul párhuzamosan? Sikerül megtalálni azokat a figurákat, amikkel egy X-Faktor sikeres lehetett a briteknél? És végül: sikerül végre csak egyetlen egy olyan zsűritagot találni a magyar zenei tehetségkutatás újkori történetében, akit nem akarunk már a tizedik percben egy ácskapoccsal az agyában látni?

Igazságtalanság lenne az első adás után végleges ítéletet mondani az X-Faktor felett, a formátum majd akkor lesz igazán érdekes, amikor korcsoportokra osztják a jónépet, és a mentorok kézbe veszik a tehetségesnek gondolt jelentkezőket. A jelenleg zajló válogatók csak felvillantanak egy-egy tehetséget, javarészt viszont a lúzerekről szólnak, pont úgy, mint a Megasztár, nézzed már fiam mennyire nincs önkritikája ennek a szerencsétlennek, ilyen hanggal tévében, nahát. Azt persze remélem mindenki tudja, hogy a műsorba bekerülő bénák gondos előválogatás után kerülnek oda, közepesen szar produkcióval nem lehet kamera elé kerülni, vagy iszonyú jó vagy, vagy űberrossz, a középút senkit nem érdekel.

Az első adás felépítése, kezdve a felvezető képsorokkal, folytatva a főcímmel és az RTL-székház előtt tolongó, szépreményű énekesekkel pontosan ugyanolyan, mint a brit anyukáé, bár némi magyaros ízt azért sikerült belecsempésznünk a két kordon közé beszorított és marhacsordaként terelgetett jelentkezőkkel - mennyivel elegánsabb lett volna ezt is átvenni a britektől, és s-alakban elhelyezett akadályokkal szellősebbé tenni a vonulást. A stúdió sem akkora, mint a szigetországi kiadás válogatóinak sportcsarnokai, kicsit csicsás falusi kultúrházra emlékeztet az egész, nincs tér, nincs mélysége a képnek, a gondosan tapsolásra és/vagy pfújolásra instruált nézők ott ülnek a színpad szájában.

Ez persze nem lenne gond, tessék csak megnézni a Megasztár kamaraszínházra emlékeztető stúdióját, ettől még lehet jó műsort csinálni. Az X-Faktor legfájóbb pontja a zsűri, a magyar tehetségkutatás állandó rákfenéje. A licensz mellé Simon Cowellt nem lehet mellékelni sajnos, sőt, Cheryl Cole-t sem, a magyar megfelelőiket viszont nem olyan könnyű megtalálni, legalábbis ez derült ki abból a szörnyen mesterkélt kínlódásból, amit a végtelenül unott Geszti Péter vezette zsűrit jellemezte szombat este. Keresztes Ildikó szemforgatása és eltúlzott gesztusai, kimódolt és patikamérlegen kimért reakciói legalább annyira idegesítők voltak, mint Malek Miklós fahangon, mindenféle érzelem nélkül előadott egyszavas reakciói, és Nagy Feró is csak kínlódott az asztal végén - de neki legalább jutott egy jó beszólás.

A legkínosabb az volt, amikor zsinórban vagy hat jelentkező ugyanazt az egy nótát adta elő, egymás után, persze, mint a brit eredetiben is történt vagy két éve, és a zsűri próbált úgy tenni, mintha ezt ők nem is tudták volna, és ó jaj, ez szörnyű, jelezték kifacsarodott testbeszéddel, még ki is vonultak látványosan, a közönség pedig felváltva követte a "hangosan felnyög" és a "most röhögjetek, gyökerek" felirat utasításait. Ennyire hülyének nézni a közönséget azért nem kellene. Mindenki tisztában van azzal, hogy ez egy tévéműsor, aminek másodpercre kiszámított forgatókönyve van, nem a vicces Balázs tréfálta meg Gesztiéket az egyforma szarul előadott Leonard Cohen-dallal.

És persze a hat lúzer után jöhetett a kis magyar Susan Boyle-pillanat is, a Hallelujah című szerzeményt szépen előadó fiúval, akit meghallva Keresztes Ildikó gúvadt szemekkel adta elő az "engem mostan nagyon megleptek, majdnem annyira, mintha valaki análisan közeledett volna hozzám, de csak majdnem" arcot. Ezek, a spontaneitástól nagyon messze álló pillanatok és vágóképek hosszú távon visszaüthetnek, nagyon idegesítő ugyanis állandóan ugyanazt a négy manírt látni a zsűri arcán, akik ráadásul semmi érdekeset nem tudtak mondani még a tehetséges jelentkezőknek sem, az, ugyanis, hogy ezt a harisnyát fel ne vedd még egyszer, az nem segít az énekesnővé válásban.

Az X-Faktorban benne van a lehetőség, hogy egy eladható, élvezetes műsor legyen, mert magyar viszonylatban egy jól megcsinált, profi produkcióról van szó, ami általában is jellemző az RTL reality-műsoraira. A zsűritagokat nem kellene az utolsó arcmozdulatig megírt szerepekbe kényszeríteni, el kellene ereszteni a gyeplőt, és hagyni hogy Feró igazán tuskó legyen, vagy Malek szakmai szempontokat is emlegessen az értékelésben, és ne előre megírt szöveget mondjon fel úgy, mint az egyszeri úttörő a Lenin elvtárs születésnapi köszöntőjét. Igazán akkor lesz ez a műsor érdekes, amikor a zsűritagok elkezdik egymást cseszegetni, és saját versenyzőikért küzdenek foggal-körömmel, addig meg valahogy csak kibírjuk.