Amikor a tavalyi, tengerentúli televíziós hírekből meghallottam, hogy lesz egy olyan sorozat, amelyben az egész emberiség kollektíve elájul ugyanabban a pillanatban, majd ájulásuk alatt az elméjük előre ugrik az időben, elégedetten elmosolyodtam. Óriási rajongója vagyok a nagyívű történeteknek, ez pedig mi más lenne jelen esetben, mint aranybánya. Összeesküvések, sci-fi, akció, némi világvége hangulat, azaz minden ami szem-szájnak ingere.

Ehhez képest a sorozat kegyetlenül alulteljesített. Olyannyira, hogy az embernek már nem is a szíve vérzik, hogy egy jó alapötletből ennyire valamit hogyan lehet elcseszni, hanem inkább benne van az ideg és fröcsögve anyázik. A klikk után ezt azért elkerüljük, de nem kímélünk senkit sem. Lesznek spoilerek is, aki nem látta még, magára vessen, én szóltam!

A FlashForward csúfos bukásának több oka is volt. Az egyik az, hogy az ABC talán túl sokat szólt bele a koncepcióba (vagy csak valaki kijózanodott azok közül, aki berendelte), legalábbis erre utal, hogy a sorozatvezetőket (amerikaiul showrunner) úgy cserélgették, mint más az alsónadrágját. Ezt akkor szokták általában, amikor nagyon nincsenek megelégedve a látottakkal. Ami nem csoda, de annyira eluralkodott a káosz, hogy ez a jobb sorsra érdemes kezdeményezés nem is végezhette másként. Pedig, ha jobban belegondolunk, aranytojást tojó tyúk lehetett volna ez az ABC-nek, hiszen 6 milliárd ember tudata ugrott a jövőbe. Megannyi lehetőség lehetett volna ez később esetleges spin-off sorozatokra, olyan franchise-t építhettek volna fel maguknak, amelyből annyi pénz áradhatott volna feléjük, hogy még a statiszták unokái is eléldegélhettek volna belőle vígan, dalolva.

Mind szereplőválogatásban, mind írásban borzalmasan elhasalt a sorozat. Rettenetes választások, kezdve Joseph Fiennes-tól a kínai ügynökön át a szakállas szponzorig, nem csoda, hogy ezen képességekkel nem lehetett rendesen megformálni a karaktereket. Azon karaktereket, amelyek a tisztes kivételtől eltekintve idiótáknak sikeredtek. Az írásról már tényleg felesleges is beszélni, felháborítónak tartom, hogy ennyire repetitív módon kell mindent szájbarágni, a nézőt totál hülyének nézve. Néha voltak jó gondolatok, jó színészek, jó karakterek. Ezekkel meg nem tudtak mit kezdeni, hiszen pl. a James Callis (a BSG Gaius Baltarja) által megformált Gabriel, vagy az alapvető főgonosz D. Gibbons hibátlan karakterek voltak. Meg kellett válni mindkettőtől és időnket olyan súlytalan gonoszokkal pazarolni, mint az utolsó pár részben feltűnt szőke nyápic, vagy a kisállatkereskedéses háromgyerekes családanya kinézetű kapcsolattartó, aki amikor nekiállt fenyegetőzni annyira volt röhejes, hogy az ember azonnal a fejébe húzott volna egy kerekes bevásárlókocsit, aztán elzavarta volna haza, hogy nézzen új állás után. Amikor ilyeneket kell az embernek nézni, nagyon felmegy az a bizonyos vérnyomás.

Hogy magáról a fináléról is essen szó: csodálatos beteljesedése volt az idióta karakterek sorsának. Monumentálisan megalkotott giccs, amelyben mindenki száguld fénysebességgel a sorsa felé. A jobban megformált karakterek (mint pl. a Sonya Walger alakította Olivia Benford) is szemen köpik saját magukat utoljára, meg a balfasz nézőt is, aki kitartott mellettük 22 részen át. Az olyan badarságokról meg már nem is beszélek, hogy az afganisztáni bunkerben a szezon eleje óta építgetett jelenet annyira volt gáz, hogy azonnali hatállyal kezébe adnám a munkakönyvét mindenkinek, akinek köze volt ahhoz, hogy ez képernyőre kerülhessen. Az egész sorozat poénját nem akarom és nem is fogom lelőni, mindössze annyit mondok, hogy fájóan kiszámítható lett a vég. Nem sűrűn mondok ilyet, de ez a 22 rész, a jó pillanatokat leszámítva hatalmas időpazarlás volt. Főleg úgy, hogy a pilot epizódban felvezetett rejtélyek, szálak egy nagyszerű évadot vetítettek elénk. Jól meg lettünk vezetve.

Kevés volt a kapaszkodó a FlashForwardban. Annyira szerencsétlen nyomorult volt a főhős, hogy részről-részre lett egyre érdektelenebb, súlytalanabb. Amikor a FlashForward napjának reggelén kislánya felkelt és azt mondta, hogy „Today is the day daddy’s gonna die”, azaz „ma van a nap, amikor apa meg fog halni”, összekulcsoltuk kezünket és könyörögtünk a sorozatkészítés isteneihez, hogy bárcsak így lenne! Hogy sorsa mi lett, azt nézze meg szépen mindenki, akit még érdekel ez egyáltalán. Én meg abban reménykedem, hogy 10-15 év múlva lesz valaki, aki fogja az alapötletet és csinál ebből egy rendes sorozatot. Mert megérdemelné a történet. Mi, szerencsétlen nézők úgyszintén.