Alacsony lelki morál uralkodik mostanság a világban, így sokan látják úgy, hogy "nincs kiút, lent maradsz a porban", tegyél bármit. Kis hazánk sajnos mindig magas mutatókkal rendelkezett, amikor az öngyilkosokról volt szó, az ünnepek körül pedig még többen vetnek véget életüknek. A Starz ezúttal a Spartacusban megszokott hentelős-dugós történéseket mellőzi, helyette kapunk érfelvágással felérő jeleneteket és nagyon depressziós főszereplőket.

Eddig talán a kutya sem ismerte a csatornát, ami gondolkozás nélkül csap manapság a kényes témák közepébe. Hasonlóan ütős, naturalista sorozatot azonban nem várhattunk tőlük, mint a gladiátoros móka első évada volt. A gond az egésszel annyi, hogy elég gyatra koncepcióra építették fel a Gravity-t hiszen nem túl üdítő téma a balfék öngyilkosok életének feldolgozása. Pontosabban olyan emberekről beszélünk, akik rászánták magukat a sorsfordító tettre, azonban tőlük független körülmények miatt csak itt ragadtak. Nem a két világ közt szerencsére, mert akkor hívhatnánk a szellemekkel suttogót, és lenne nemulass. Ezt pedig egyikünk sem akarhatja.

A különösen emós főcím után rögtön belecsapnak a közepébe a készítők, ugyanis az egyik főhős, Robert kacskaringózik a nagyon veszélyes szerpentinen, végül pedig egy luxushajó tetején landol. Egészen elképesztő módon túléli az esetet, és megy is a Youtube-ra. Ezen a ponton nem tudhatjuk, hogy sírjunk vagy nevessünk, hiszen aki ezt megeszi, az nézzen inkább Hupikék Törpikéket, úgyis hamarosan jön a feldolgozása. Az előbb említett jelenet azért különösen borzalmas, mert az írók a 30 perces játékidő során nem igazán tudták eldönteni, hogy melankólikus drámát vagy sötét humorú komédiát szánnak a képernyőkre.

Természetesen akad azért női főszereplő is, aki egy kiskereskedésben váltja meg az emberek életét, szabadidejében pedig turbékoló gerlicéket dobál. Amit meg kell szoknunk, hogy az összes ember, akit megismerünk belehajszolja magát az öngyilkosságba. Ennyire azért nem rossz a helyzet, azonban a készítők próbálják forszírozni a torokszorító jeleneteket. Ezeknek a többsége vagy kényszeredett röhögésben fullad ki, vagy a mi kezünk is a kés, villa, fakanál felé masírozik tudat alatt. A kábelcsatornákra jellemző szemtelen előadásmód is hamvába hal, hiszen egy hulla megmutatása azért nem nagy extra. Még a CSI: Miami egyes részei is túlszárnyalják ezt.

Egyedül talán a csoportterápiák mennek el, azonban egy ilyesmi sorozatnál elvárná az ember, hogy bemutassák, élni bizony érdemes. Az alapkoncepció halála ez, hiszen akár az is elképzelhető, hogy egy-egy gyengébb idegrendszerű néző elgondolkozik azon, hogy hoppá, ez én is lehetnék. Reménykedhetünk benne, hogy a műsor stílusa a későbbiek során megváltozik, hiszen egyértelműen a furcsa kategóriát erősíti a Gravity. A sötét humor is talán csak a gyónásos jelenetnél van eltalálva, a pilot többi percében erőltetett és nem utolsó sorban ellenszenves hatást válthat ki belőlünk.

Ha az volt a végcél, hogy hányingerhez hasonló állapotba juttassa a rendező a nézőket, ez sikerült neki, ugyanis a nyomasztó hangulat megvolt. Talán egy, az eyecandy kategóriába tartozó leányzó vagy némi nevetés hiányzott ahhoz, hogy nézhető szitkomnak nevezhessük le a Gravity-t. Így azonban erősen mazochista hajlamokkal kell rendelkeznie annak a nézőnek, aki másodszorra is leül a produkció elé. Azt pedig ne is említsük, hogy akiben időről-időre fogalmazódnak meg efféle furcsa gondolatok, duplán kerüljék a műsort, nehogy az emberjogi szervezetek betiltsák a sorozatokat.