A tévéiparban, a filmvilághoz hasonlóan akadnak olyan kivételes tehetségek, akiknek jobb, ha hagyják, hogy a saját útjukat járják, még akkor is, ha messziről látszik, hogy amibe belefognak, az kivitelezhetetlen, vagy akár szar is, esetleg nem nekik való, mert hiába mondjuk nekik, nem fognak ránk hallgatni. Az ilyen tehetségek a saját kárukon tanulnak, és előbb-utóbb eljutnak arra a pontra, amikor zseniális dolgokat alkotnak, olyanokat amiket érdemes volt kivárni.

David Simon újságírónak indult, majd lett belőle író, végül megállapodott a sorozatok készítésénél. Ő azzal is kitűnik zsenitársai (David Milch, David Shore, David E. Kelley, David Chase) közül, hogy ő amit csinált, az kivételesen jó volt, és egyenletesen magas színvonalat képviselt, legyen ez a Homcide: Life on the Streets, a Corner című mini, vagy a Drót - és most már a Treme is, ami az eddigi munkáitól eltérően nem a bűnözők és a rendőrök világáról szól, viszont azokhoz hasonlóan egy város a főszereplője.

A helyszín ezúttal nem Baltimore, hanem New Orleans, ráadásul a Katrina hurrikán dúlása után, amit az ország is nagy megrendüléssel fogadott, de az ott élők csak nagyon nehezen tudtak feldolgozni - már akinek sikerült. Simon keze alatt a város a sorozat egyik főszereplője lesz, az utcák, a házak, és az a hangulat, ami a mocsárral borított házakat, a leszakadt tetőket belengi legalább annyira része a Treme-nek, mint a történet többi kelléke, a zenészek, bártulajdonosok, ügyvédek és szakácsok, akiken keresztül egy város talpraállását ismerhetjük majd meg.

A pilot nyolcvan perces, de egy pillanatig nem éreztem, hogy ez túlzás lenne, mert elég sok karaktert vezet fel Simon, és szokáséhoz híven nem kapkodja el a történetmesélést. Ha valaki nem szereti ezt a fajta lassú, komótos, minden apróságra odafigyelő stílust, akkor is kezdjen bele a Treme-be, mert a hagyományos narratíva mellett még ott van egy nagyon jó dolog a sorozatban: a zene. Én igazán nem vagyok a jazz megszállott rajongója, de az a hangulat, amit a szétkúrt utcákon felvonuló zenészek rögtönzései megteremtenek az első tíz percben, az valami egészen hihetetlen, és úgy berántja az embert, hogy pislogni sincs ideje.

A helyszín és a zene mellet ismét nagy hangsúly van a színészeken és játékukon, és Simon ezen a téren sem nagyon bízott semmit a véletlenre: fogta a Drót jazzkompatibilis színészeit (Wendel Pierce, Clarke Peters), felhívta a Corner forgatásán megismert Khandi Alexandert, melléjük csapta John Goodmant, Steve Zahnt, Melissa Leót (vele a Homicide-ban dolgozott együtt) és Kim Dickenst, akik szinte kivétel nélkül hozzák azt, amit el lehet tőlük várni, bár Zahn karaktere nekem kicsit harsány, Goodmanéval meg nem nagyon tudok még mit kezdeni.

A Treme ismét egy olyan sorozat, amit nem szabad úgy kezelni, mint egy Gyilkos elméket vagy Vészhelyzetet, hanem úgy elképzelni, mint egy nagyon vastag, nagyon érdekes regényt, aminek az olvasásába belemerül az ember, és szépen kényelmesen halad előre a történetben, közben a hifiből szól a jazz, és egy pohár jóféle whiskyt kortyolgat. Csak ajánlani tudom mindenkinek. 

Egy apróság a végére: David Simon a Dróthoz hasonlóan a Treme esetében is az abszolút hitelességre törekszik, így a nyelvezet, a szleng, első körben elég nehezen követhető, nem szégyen feliratot vadászni a neten hozzá - én is így tettem.