És azt a viccet ismerik, hogy az Európa Kulturális Fővárosa projekt találkozik a kocsmában az MTV-vel, és azt mondja, hogy „Szevasz, rég láttalak, csináljunk már egy minisorozatot 250 millió forintból”? Most nekem sem jut eszembe, hogy van tovább, de az biztos, hogy a csattanó az az, hogy „Akkor nyúljuk le inkább csak a negyvenöt százalékát”.

Az EKF és az MTV az állami pazarlás betűszavaivá váltak a sajtóban, éppen ezért akkor lenne már csak gyanúsabb ez a minisorozat, ha a történet csúcspontján Stohl András egy BKV-busszal szántaná fel a sávolyi MotoGP-pálya tervezett nyomvonalát. A Géniuszt nézve nem lehet nem az adóforintokat keresni minden jelenetben, akaratlanul is beárazzuk Alföldi Róbert szigorú tekintetét, meg Tenki Réka fenekét, hogy akkor most mégis pazaroltak-e vagy sem.

Hát, hogy ha azt vesszük, hogy a Tűzvonalban egyetlen epizódját körülbelül 15,5 millióból hozták ki, akkor lehet, hogy a Géniuszban uszkve kétszázmilliót rejtettek el kis címletű bankjegyekben a díszletek között, esetleg tényleg ilyen drágák Erdélyi Tímea tízpercenként kivillanó mellei. Merthogy gyanús, hogy pár kellékfegyverért, néhány pirotechnikai pukkanásért, meg egy pohárnyi számítógéppel animált féregért még Hollywoodban sem kérnek 1,1 millió dollárt.

Persze, ha a Géniusz igazán jó lenne, akkor hamar túllépnénk a könyveléstechnikai kérdéseken, csak sajnos a pécsi Da-Vinci kódként beharangozott sorozat legfeljebb nézhető. Kizárólag hétköznap este, Barátok közt után, Helyszínelők helyett. De azért a telefont ne némítsuk le inkább.

A színészek ugye az ország legjobbjai, csak hát hiába próbálkoznak, ha a párbeszédek még a Bonux-reklámok színvonalát sem mindig érik el, és a forgatókönyv ígéretes pillanatait is hazacsapja, hogy a nagy nyomozás végén ránk váró rejtély legfeljebb annyi izgalmat rejt, mint a Magyar Turizmus Zrt. éves beszámolója.

Merthogy itt nyomozás van, meg titok, Stohl András beszívott rendőrként keresi apja gyilkosait, miközben Alföldi Róbert történész professzornak öltözve kavar az alkímia iránt érdeklődő Tenki Rékával, László Zsolt és Erdélyi Tímea pedig egy Zsolnay-vázát akarnak megszerezni, mert ugyebár azon a rejtjeles térkép, ami elvezet az örök élethez, meg a templomosok törzshelyére. Stohl karaktere a második részben meg is jegyzi, hogy elege van az egészből, ő nem Tom Hanks a Da Vinci-kódból, és igaza is van, mert inkább Nicolas Cage a Nemzet aranyából.

A Géniusz az összes idegesítő hibát kényszeresen kipipálta, ami csak egy ilyen zsánerfilmben előfordulhat: a Legyen Ön is milliomosban beugró kérdésnek is könnyű rejtélyeket erőlködve megoldó professzortól, a számítógép előtt hülyén hadonászó hackeren át, a magyarul folyékonyan beszélő osztrák főgonoszig. És akkor már arról ne is beszéljünk, hogy mint sok hasonló történetben, itt is teljesen feleslegesen lopják el az értékes műkincset, mert ugye az is elég lenne, ha lefotóznák.

A Da Vinci-kód óta terjed a mindenhol szabadkőműves rejtjeleket találó, puha fedeles baromság, de a Géniusz nem azért idegesítő, amiért Dan Brown. Hanem mert olyan, mint a Magyar Turizmus Zrt. reklámfilmjei a frissen locsolt macskaköves utcákon naplementében fagylaltot nyalva sétáló turistákkal. A lézercélzófénnyel szerelt pisztollyal hadonászó Stohl, meg a nagyon rejtélyes Alföldi is csak statiszták a Pécs desztinációs marketingkampányához készült kisfilmben.

Ha azonban túllépünk a kliséken és a hibákon, meg persze, ha direkt nem halljuk meg, amikor nagyot döccennek a párbeszédek, akkor a Géniusz legjobb pillanataiban akár még izgalmas is lehet. Bónusz az alkotók a magyar sorozatokhoz képest meglepően sokat mutogatnak csöcsöket, meg bugyikat, ráadásul nem abban a külvárosi peep show-stílusban, ahogy mondjuk az Angyalbőrben, vagy a Kisváros csinálta. Hétköznap este azért ennél többet sajnos nem nagyon kívánhatunk a távvezérlővel, csak hát azt a kétszázmilliót sehogy nem tudom kiverni a fejemből. Azért ennyit még Erdélyi Tímea és Tenki Réka közös ágyjelenete sem érne.