Van az úgy, hogy az ember megnéz egy pilotot, esetünkben egy félkész, újraforgatás előtti verziót, rosszul lesz tőle, és rá sem hajlandó nézni a sorozatra utána, csak hüledezik, hogy mi az istenért nézi négymillió amerikai a fizetős HBO-n, meg töltik ezerrel milliók Jack bácsi online videótékájából. A True Blood eredeti pilotjával kapcsolatos véleményemet továbbra is fenntartom, sőt, az újraforgatott pilot után is azt vallom, hogy az első rész nem alkalmas arra, hogy mindenkit berántson - de a többi epizódra már semmi, de semmi panaszom nem lehetett, sőt.

Igazság szerint azért vettem elő a sorozat első évadát, mert ledaráltam a Party Down című nagyon vicces vígjátékot, és Lizzy Caplan felkeltette az érdeklődésemet - a csaj úgy néz ki, mintha egy nagyon okos és ügyes tudós Anna Friel és Zoey Deschanel génjeit keresztezte volna, ráadásul még játszani is tud, és valahol olvastam, hogy pár eoizód erejéig a True Bloodban is szerepel. Caplan aztán nem került elő, csak a hatodik vagy a hetedik epizódban, de akkorra már késő volt, mert nélküle is rászoktam a sorozatra, mint Bill, az úriember vámpír a gondolatolvasó pincérnő, Sookie vérére.

Ha adunk elég időt ennek a fülledt, déli romatikával, csöccsel és vérrel átitatott sorozatnak, akkor óhatatlanul beránt, mert olyan az egész, mintha Tennessee Williams és William Faulkner egy hóttrészeg este után leült volna vámpírosat írni, ráadásul menten egy kamaradrámát, kevés szereplővel, kevés helyszínnnel, de állandó tücsökciripeléssel, lágyan lejtő, dallamos déli hanghordozással, iszonyú jó karatkerekkel, akikről minden részben megtudunk egy kicsivel többet, és pont csak annyit, hogy visszamenjünk még egy felvonás erejéig, mert tudni akarjuk, mi hajtja a meleg szakácsot és a fődbuta tesót előre.

Az írók és a rendezők, no meg Alan Ball ötletgazda (Sírhant művek) ráadásul tökélyre fejlesztették a cliffhanger intézményét, kérem szépen én eddig azt hittem, hogy a 24 és a Lost tud valamit ezen a téren, de LÓFASZT SE, itt konkrétan minden epizód cliffhangerrel ér véget, de olyannal, amilyennel másutt évadokat szoktak befejezni, vagy minimum a midseason-szünet előtt sütik el őket. Félelmetesen ügyesen manupilálják a nézőt, aki - mármint én - ebben ezerrel partner, a negyedik rész után rendesen vártam az epizódzáró odabaszós jelenetet. Mondjuk mindezt heti bontásban nézni iszonyú lehet, de erre van a nyári dara, höjj.

Az alaptörténet, miszerint a vámpírok köztünk élnek, és most már legálisan, mert a japánok kifejlesztettek nekik valami művért, hogy ne belőlünk táplálkozzanak, nem lehetne túl sokáig húzni, még úgy sem, hogy a klasszikus vámpír-folklór elemeiből majdnem részenként dobnak a sutba egyet-egyet (fokhagyma, Bibli, kereszt, szententvíz, templom, stb.), mindezt amolyan mellékesen, a fokhagyma kurva büdös, mondja Bill, aki egyébként 140 éves, és úriember (még a hulladékot is szelektíven gyűjti), de ne kenegess vele, mert semmi bajom nem lesz tőle.

Ahhoz, hogy ez ne laposodjon el, jönnek a többiek, a gondolatolvasó főszerplőtől kezdve annak legjoibb barátnőjéig, akinek délies akcentusától az avatatlanok minden bizonnyal elolvadnak, de tessék nekem elhinni, hogy a csaj - bármennyire is jó színésznő - ezt kicsit túlzásba viszi, a Billt alakító Stephen Moyer (brit) és a Sookie-t alakító Anna Paquin (kanadai) cajun akcentusa sokkal hitelesebb. Vannak még meglepetések az első, és különösen a második évadban, de ezeket nem lövöm le, mert megéri felfedezni őket, legyen annyi elég, hogy nem mindenki az, aminek látszik, sőt.

A belinkelt főcím tökéletesen visszaadja a sorozat hangulatát, amihez a kiváló zeneválasztás is hozzáteszi a magáét, nem beszélve a fanyar humorról, ami a lehető legváratlanabb pillanatokban tör elő az írókból, és oldja a feszültséget pont annyira, hogy elereszthessük a fotel görcsösen szorongatott karfáját. Csak ajánlani tudom mindenkinek, különös tekintettel winnie kollégának, aki egyelőre ellenáll a csábításnak, de szerintem a téli szünetben ledarálja majd mindkét évadot.