Egyik kedvenc filmem, a Donnie Brasco alapkonfliktusa az, hogy a maffiába mélyen beépülő Pistone ügynök (Johnny Depp) az ő kis fejében és lelkében hogyan dolgozza fel ezt a kettős életet, mikor mosódik össze végérvényesen a rendőr és a bűnöző, és fejben hogyan lehet ezt feldolgozni egyáltalán. A vívódás, önmarcangolás és az egzisztenciális kérdések boncolgatása igen érdekessé tehetnek egy ilyen beépülős témát, így a Dark Blue-tól, a TNT idei egyik újoncától is valami hasonlót vártam, de sajnos nem kaptam többet egy ócska Michael Bay-kópiánál.

A Dark Blue egy olyan rendőri egysáégről szól, akik hivatalosan nem is léteznek, csak a rendőrfőnök (?) tud róluk, tagjai a nyilvántartásból csak hosszas kutakodás és a legmagasabb szintű hozzáférés megszerzése után kerülnek elő, szóval annyira titkosak, hogy ihaj. A vezetőjük egy személyes tragédiát feldolgozni képtelen, öntörvényű zsaru, aki nem borotválkozik, és fekete lódenkabátban járkál negyven fokban, mert ő kemény, már csak egy koszos atléta és fél liter vodka hiányzik a tökéletes Bruce Willis-jelmezhez.

Dylan McDermot ráadásul azért annyira rossz a szerepben, mert láthatóan ő maga sem hiszi el, hogy ilyen szar sorozathoz adta a nevét, unott és flegma arckifejezéssel hozza le még azt a jelenetet is, amiben szimpátiát kellene éreznünk a karaktere iránt - ehelyett legszíveseben szájba vágnám egy szívlapáttal.

Az egység tagjai között van fekete faszi nőgondokkal, sittes tetkókkal és szorosan összeszorított szájjal, egy szomorú szemű szőkelány, aki újonc létére máris mindent tud, és egy önmarcangoló, a fent vázolt határvonalon táncoló Nagyon Tehetséges De Gondokkal Küszködő csávó is, meg valami másik nő is, aki biztos fóbiás, mert 45 perc alatt egyszer sem kelt fel az irodai székből.

A sablonos karakterek mellett a pilot egy untig ismert történetet prezentált a beépült csávóról, akiért aggódnunk kell egészen az utolsó pillanatig, kár, hogy a dialógusok és a fordulatok 90%-át a tapasztalt tévénéző már előre kitalálja, sőt, szó szerint le is írhatja magának. Az ilyen pilotok láttán nem csodálom, hogy rengeteg fiatal hagyja ott a kukoricamezőket, és "faszom, ilyet simán írok én is!" felkiáltással a családi traktor orrát Hollywood felé fordítja, mert ilyet tényleg nem nagy kaland lehet összetákolni.

A megvalósításban Jerry Brukcheimer producer minden manírja visszaköszön a sárgás-pirosas naplementétől a lassított felvételű robbanásokon át a félig leeresztett redőnyön beszűrődő ellenfényben tanakodó szereplőig, sőt, a CSI házi rendezőjánek számító Danny Cannonnek még ez sem volt elég, hanem konkrétan lenyúlt két beállítást Michael Mann Szemtől szembe című filmjéből, amiért simán kijár neki a faszkorbács. A készítőknek melegen ajánlom a Sleeper Cell című sorozat beható tanulmányozását, talánmég nem késő.