Rémülten kaptam fel a fejem, amikor először hallgattam bele a megújult Petőfi Rádióba. A szemközti polcot pásztáztam a tekintetemmel, miközben a gyomromban fémes hideg áradt szét. Sehol nem láttam a CD-gyűjteményemet rejtő mappákat. Betört hozzám Such György, és sem istent, sem Farkasházy Tivadart nem ismerő bandája, formált hangtalan szavakat a szám.

Ám ekkor bevillant: a CD-imet évekkel ezelőtt, az mp3-korszak beköszöntésekor beraktam az ágyneműtartóba, ahonnan csak akkor veszem elő őket, amikor nem iPod-kompatibilis autóval utazunk valahová: Suhan a táj, a naplementében magyar falvak mosódnak össze, mi pedig a CD-ket cserélgetve ismét nyakig ülünk a bódító kilencvenes években, amikor a Prodigy még progresszív volt, a Portishead szívbemarkoló, a triphop nem liftzene, a Sziget pedig minden évben pont nullszaldós.

A CD-k tehát a helyükön voltak, így megnyugodva merültem el a Petőfi retróműsorában. De aztán nem a műsor vége jött, hanem híreket mondtak, majd folytatódtak a kilencvenes évek. Massive Attack, Tricky, Primal Scream, Fat Boy Slim. Nem tudtam kikapcsolni, minden számot ismertem, legfeljebb évekkel ezelőtt hallottam utoljára őket. Már megfeledkeztem arról, hogy valójában elfogulatlan hallgatóként tesztelem a rádiót, reflexszerűen állítottam be a csatornát az mp3-lejátszóm és később az autóm rádióján is.

Láncreakció

És itt érkezünk el a cikkünk dilemmájához. Sikertörténetet jelez, hogy közben ismerőseim tömegeinél zajlott le hasonló láncreakció?

Ha a magyar állam célja az, hogy könnyed bulihangulatba ringassa harmincas állampolgárait, akkor a rádióelnök új műsorkoncepciója telitalálat volt. Ha viszont komolyan vesszük a rádió egyik szlogenjét, miszerint „nekünk a zene - kultúra”, akkor már kevésbé vagyunk biztosak.

Nem mintha a zene nem volna kultúra. Nagyon is az. Tudnivaló azonban, hogy a szlogen valójában nem a kultúra mibenlétével foglalkozik, hanem az új műsorstruktúrát kitaláló csapat önigazoló érvelésének a része.

LL Cool J a kultúráról énekel

A fiatal hatvanasoknak és fiatalos hetveneseknek műsorokat készítő, stúdiókba kövesedett egykori stábot ugyanis azzal véste ki székeikből az új vezetés, hogy ők majd igazi fiataloknak szóló, közszolgálati műsorokat készítenek. Amihez nincs szükségük sem Szabó családra, sem Jó ebédhez szól a nótára, sem Rádiókabaréra.

A megújult Petőfi ugyanis az élő kultúrával foglalkozik majd. Azon belül is azzal a szeletével, amelynek bemutatására a rádió a legalkalmasabb: a zenével.

Aki pedig azt állítja, hogy a könnyűzene nem a kultúra része, az ízlésrendőrséget játszik. Nincs itt vita: milyen alapon jelentheti ki bárki, hogy a komolyzene, vagy éppen a Pink Floyd a kultúra része, LL Cool J pedig nem?

Such Györgyék érvelése hibátlan, és ebbe nem tudnak majd belekötni az ORTT közszolgálatiságot firtató döntnökei sem. Különösen azért nem, mert információink szerint a könnyűzene horizontján az ORTT-s tagoknál még az LGT, a Rolling Stones vagy az Abba pengeti gitárjait, talpig flitteres ruhában. És mit sem tudnak britpopról, electróról vagy mondjuk a dancehallról.

Pedig ebben a zónában van elásva kérdéseikre a válasz. A közszolgálati rádiónak ugyanis olyan kulturális produktumokkal kellene foglalkoznia, amelyek máshol nem elérhetőek. Vagy azért, mert annyira frissek, hogy a kereskedelmi rádiók még kivárnak. Vagy pedig olyan rétegzenék, amelyeket profitorientált csatornák már nem vállalnak be.

Natalia Imbruglia, DMX, Faithless vagy Kruder és Dorfmeister azonban sem nem friss, sem pedig nem rétegzene. Szintén nem nevezhetőek a könnyűzene jégtörőinek a Petőfi dj-jének kedvencei, a vicces feldolgozások: amikor Sting Roxanne-ját egy szenegáli ukulelezenekar adja elő, vagy idős kubaiak salsaritmusban játsszák el a Slayertől a Divine Interventiont.

Az igaz, hogy a Sláger rádió és a Danubius sivár földjén ilyen zenéket csak kis, helyi rádiók sugároznak. Vagy inkább még ők sem. De amúgy lemezek millióit eladó, nemzetközi slágerlistákon taroló előadókat közszolgálatilag sugározni mégiscsak vicces.

Az igényes popot, rockot és hiphopot a magyar piacra bevezetni nem közszolgálati, hanem üzleti kihívás. Ha a fejlett világ országaiban piaci alapon működhetnek ilyen rádiók, akkor nálunk is. Talán csak erőskezű vezetők, pontos közvélemény-kutatások, talpraesett műsorvezetők és agresszív sales-esek kellenek hozzá.

Ha viszont elfogadjuk, hogy egy ilyen vállalkozás szükségszerűen kudarcra van ítélve, mert a magyarok soha nem fognak igényesebb zenét hallgatni Mc Hawernál, akkor a szűk célcsoportnak miért kell egy egész, országos csatorna? Elég, ha előveszik a CD-gyűjteményüket az ágyneműtartóból.