Végre megtudtuk, mi van. Nekem például már hetek óta fogalmam sincs, hogy mit gondoljak, egyrészt ugyebár ott a nagyon zene, meg az estfm-es hangzás, csupa olyan sláger, amit a Zöld Pardonban is játszottak 2002 körül, másrész pedig tiltakoznak a kabarészerzők, meg nyílt levelet írt a sok művész, hogy ellehetetlenül az értelmiségi rádiózás. Bónusz, hogy kibasztak a nyugdíjasokkal, akik ezentúl középhullámon kereshetnek nótát a jó ebédhez.

De végre jött Gyurcsány, és elmondta mit is kell gondolnunk a megújult Petőfi Rádióról. Na most nagyon nem szeretnék Farkasházy Tivadar helyében lenni, az ember hosszú éveken át írja a benyalós képalákat Ferencről a Hócipőben, aztán minek? Hogy felvillanyozó zenei kavalkádnak hívja azt a szennyet, ami a rádiókabaré helyén van?

Ritka pillanat, kettesben vagyunk Klárával. Ülünk a teraszon, szól a Petőfi Rádió. „Nagggyon zene” – így reklámozzák magukat. Szokatlan, felvillanyozó zenei kavalkád hallatszik. Közben Márait lapozgatom.

… „A magyar társadalom a demokráciát valahogy úgy képzeli el, hogy a társadalom valamennyi tagját – tehát kilencmillió embert, osztálykülönbség nélkül – kinevezik a hatodik fizetési osztályba, miniszteri tanácsosi címmel és jelleggel, s lehetőleg nyugdíjjal” – olvasom.

Meglepő, hogy szinte semmit nem változtunk. Még mondja valaki, hogy torznak tűnő társadalmi beidegződéseink kizárólag a szocializmus termékei! Sokkal mélyebben rögzült a „nem polgári, nem demokrata” magatartásmód. Igaza lehet Szabó István filmrendezőnek, hogy a több évszázados történelmi kiszolgáltatottság leginkább a túlélésre tanított meg minket.

Amit teszünk, szembenézés ezzel az örökséggel. A személyi függőségekkel, a kivételezettséggel, a puszta túléléssel, évszázadok örökségével. Mindez maga a rendszerváltás.

Tartsuk a tempót, drága Barátaim!