Amikor megnéztem az Á la carte első pár adását, tudják, amit a Magyar Hírlap volt főszerkesztője vezet vasárnaponként az m1-en, akkor nem nagyon értettem, hogy mi szükség van egy ilyen hajtépős közéleti műsorra, aminek a koncepciója kábé annyi, hogy a "legyen végre párbeszéd" ürügyén egy asztal köré gyűjtenek fehéret, feketét, tarkát, hogy aztán küldjék el egymást jól a francba. Elit milliőben, elit kajákkal a szájukban, és elit borok gőzével az agyukban pankrációzzanak egy lágyat, ugráljanak egymás nyakán. Csakhogy a tévé az úgy működik, hogyha én újra és újra leülök megnézni mondjuk Tarlós és Gerő András, Pesty László és Gál J. Zoltán pengeváltásait, akkor az a műsor nem is biztos, hogy olyan rossz. Még akkor se, ha a képi világ a Kepes-műsor lenyúlásának tűnik.

Az Á la carte úgy néz ki, hogy hétről hétre összejön az étteremben hat darab közepesen dühös értelmiségi, Szombathy Pál, a moderátor meg közéleti gumicsontokat dobál be közéjük, amit lehet rágcsálni, össze lehet nyálazni és lehet rajta marakodni is. A beszélgetők személye hétről hétre változik, de vannak visszatérő arcok. Most azt nem elemezném, hogy ki volt a legoktondibb és ki a legjobb fej a számtalan meghívott közül, egyezzünk meg abban, hogy vannak ilyenek is, meg olyanok is, politikai hovatartozástól függetlenül -a hülyékkel együtt szép színes a világ. A lényeg az, hogy demonstrálni kéne, hogy az ország lakossága nem csak politikusokból, meg idegbeteg szélsőségesekből áll, hanem normál emberekből, akiknek mindenféle véleménye van, és ezt kajálás közben meg tudják vitatni egymással kereplőzés, meg tojáshajigálás nélkül. Aztán majd a néző eldönti, hogy kivel ért egyet, de legalább nem fogja azt gondolni, hogy a másik tábor totál idióták gyülekezete. Ráadásul az olyan vicces helyzetek miatt is érdemes belenézni az Á la carte-ba, mint amikor Pesty László bizonygatja Verebes Istvánnak, hogy nem diktatúrában élünk, hanem egy jó kis demokráciában, és hogy milyen jó is az.

Vasárnaponként 21:30.