Van az a mondás, hogy a csúcson kell abbahagyni. És van az is, hogy bizonyos pénzösszegtől mindenkinek korpás lesz a haja. Nagyon röviden így foglalható össze a Válaszcsapás ötödik évada. Ami valahol nagyon is fájó, mert tematikája alapján hiánypótló és precízen összerakott sorozatról van szó – csak valahogy a végére itt is elfogyott a lelkesedés, meg az eredeti ötlet. Spoilerek is jönnek majd, aki nem látta az utolsó két részt, az saját felelősségre kattintson. A reklám után folytatjuk.

Az egész úgy kezdődött, hogy egy Chris Ryan álnéven publikáló egykori SAS-katona (tudják, ő az a figura, aki egy elbaltázott bevetés után társaival lenyomott úgy 180 kilométert az iraki sivatagban, és végül egyedüliként az egységéből át is tudott slisszolni Szíriába) történeteiből a brit Sky1 csinált egy hat epizódból álló sorozatot, a főszerepben Richard Armitage-dzsel és Andrew Lincolnnal (igen, Grimes seriff). Az elképzelés bejött, a Sky1 nézettségét megdobta a sorozat, második évad berendelve, a produkcióba pedig beszállt az amerikai Cinemax csatorna, akik épp új, saját gyártású sorozatban gondolkodtak.

Közben Richard Armitage elkötelezte magát a Hobbit mellett, így egy gyors fejlövéssel elköszöntek tőle a második évad elején, és ezzel lényegében egy vadiúj sorozat indulhatott el Philip Winchester és Sullivan Stapleton főszereplésével. Winchestert akkor a nézők jobbára a Crusoe című, itthon is futott sorozat címszereplőjeként ismerhették, érdekesség, hogy az amerikai színész a Válaszcsapásban egy brit, míg az ausztrál Stapleton egy amerikai katonát alakít. Utóbbi – az akecentus miatt – komoly kihívást jelentetett a korábban szinte csak ausztrál produkciókban szereplő Stapletonnak, de annyira azért nem lehetett borzasztó, mert a Strike Back sikere belépőt jelentetett Hollywoodba (igaz, ez a Gengszterosztag című, feledhető alkotást, meg Themisztoklészt jelentette a 300 2. részében).

A rajongóknak nem újdonság, de az újoncok kedvéért érdemes megjegyezni, hogy a sorozat három évada is Magyarországon forgott, sőt: Budapest két alkalommal is Budapest lehetett. Az epizódszerepekben számos magyar színészt üdvözölhettünk, Árpa Attila például a titkosszolgálat főnöke volt (és nem halt meg – muhaha), Kamarás Iván orosz bérgyilkost, Döglégy Zolee sittest alakított. Egyébként mi is jártunk a hazai forgatáson (a részletekért ide kell kattintatni), ahol jót dumáltunk a roppant barátságos Winchesterrel, és a hazai produkciós partner Pioneer Pictures munkatársaival. De térjünk rá az ötödik évadra.

Kezdjük a pozitívumokkal: talán hazabeszélés, de az itthon forgatott részek baromi jók lettek. Magyarország volt már minden, de hogy Észak-Koreának is el lehessen adni – na, ez nagyon új volt. A stáb forgatott a visontai erőműben, Gödöllőn az egyetemen, és ha nem tévedünk nagyot, akkor a csobánkai lőtéren, meg persze a komáromi erődben. Budapest ezúttal Bécs volt, nyilván ez egy külföldi nézőnek nem fog feltűnni, ahogy az sem, hogy a Művészetek Palotája egy genfi ENSZ-székház, a háttérben pedig elsuhan a HÉV. Pozitívum lehetne Michelle Yeoh nagyongonoszemberként, de a karakter nem lett kellően kidolgozva, és pontosan lehetett tudni, hogyan végzi majd. Kár érte, ahogy Will Yun Lee-ért is, szegény nagyon be lett skatulyázva a gonosz ázsiai szerepébe. Ezzel el is érkeztünk a miért rossz ez az évad felsoroláshoz.

A legnagyobb hiba a kiszámíthatóság. A romantikázás után sejthető volt, hogy Richmond nem maradhat életben, ahogy az is biztosra vehető volt, hogy a bomba pont az utolsó előtti másodpercben lesz hatástalanítva, és azon sem lepődtünk meg túlságosan, hogy Oppenheimer volt az, aki Locke családját a levegőbe repítette. És bár látványos volt minden epizód, és az akciójelenetekkel sem volt különösebb probléma, az biztos, hogy az évad második felén érződött a sorozat korábbi epizódjai közül többet íróként és rendezőként is jegyző Michael J. Bassett munkássága – feszesebb, biztosabb történet- és színészvezetés, pörgősebb vágások, egyszóval az a bizonyos korábbi évadok Strike Back-érzés.

Sorozatrajongóknak mindenképp fun-fact, hogy a Válaszcsapásban egymásnak adták a kulcsot a Trónok harca szereplői. Tywin Lannister, azaz Charles Dance egyenesen főgonoszt alakított, de IRA-terroristaként feltűnt Liam Cunningham, Iain Glen, az ötödik évad bombagyárosát pedig a Roose Boltont megformáló Michael McElhatton alakította. A sasszeműek az ötödik évad kilencedik epizódjában magát a tévés Hegylakót, Adrian Pault is üdvözölhették.

Kukacoskodásnak tűnhet, de egy-két gyártási baki is becsúszott: néhány jelenetben elfelejtettek rendszámot cserélni, az osztrák helyett magyar rendszámmal furikázott a terepjáró a városban, hogy aztán a következő snittben ismét helyes legyen. És noha óriási poén volt az évad közepén elsütött Butch Cassidy és Sundance kölyök hasonlat, amit aztán az évadzáró részben meg is koronáztak a gátról mélybe ugrással, biztosak lehettünk abban: nem lesz merszük kinyírni a két tökfilkót, garantált a naplementében motorozás (ami egyébként szintén szép visszautalás egy korábbi évadra).

A modern Butch és Sundance szögre akasztotta az uniformist, azzal, hogy végül életben maradtak, van esély arra is, hogy egy Netflix vagy Amazon esetleg fantáziát lát a karakterekben, de ha nagyon őszinték akarunk lenni, akkor egy időre elég volt a srácokból. A brand erős, a magunk részéről egy Stonebridge vezette új Section20-t el tudnánk képzelni, de hát mit értünk mi a televíziózáshoz.