Ha nem lett volna a Társas játék, akkor talán még mindig azt hinnénk, hogy a magyar tévésorozat az, amikor Vágási Feri megpróbálja minél többször kimondani, hogy eredeti Windows 95 operációs rendszer, a háttérben pedig Etus azzal tereli el a figyelmünk a burkolt reklámról, hogy egyre csak azt kontrázza, hogy kenyéráremelés.

Hiába próbálkoztak szinte évente az országos kereskedelmi csatornák 1997 óta, csak nem jött össze egy nézhető szerializált dráma, vagy epizodikus krimi. Azóta pedig addig nyirbálta a gazdasági válság a csatornák büdzséjét, hogy már nem is színészek szerepelnek a sorozatokban, hanem targoncakezelők, a sztorit meg az élet írja, vagy legalábbis fél tucat állástalan egyiptológus, akik túl sok Kékfényt néztek a vizsgaidőszakban.

A közszolgálati televízió pedig eközben kis költségvetésű Jack Bauerekkel próbálkozott, de hiába az állami milliók, meg a neves színészek, a Tűzvonalban, vagy a Hacktion néhány jobb jelenettől eltekintve azért olyan volt, mintha pár lelkes buszvezető megpróbálta volna telefonnal újraforgatni a Cobra 11-et. És akkor a Marslakókat most már aztán tényleg felejtsük el.

Mert ugye sorozatot forgatni nem annyiból áll, hogy csapó, és akkor Berényi Miki gonoszan néz a kamerába. Először is kell hozzá egy, de inkább több jó ötlet, rengeteg lelkes és gyakorlott forgatókönyvíró, dramaturg, rendező, operatőr és egyéb filmes szakember. Meg persze sok gyakorlat, és rutin, hiszen pár hónap alatt le kell forgatni nyolc-tíz nagyjátékfilmre elegendő jelenetet, és a nézők nem érezhetik, hogy semmire sincs idő, meg egynek elmegy, szaporábban azok a lámpákkal, nyolcig van területfoglalási engedélyünk, és addig még el kell ugranom a tisztítóba, meg a bankba is.

A magyar HBO évek óta tudatosan készült arra, hogy fikciós szériát készítsen, így nem meglepő, hogy a Társas játék lett a kereskedelmi tévék korszakának első nézhető sorozata. Az első évad a When Shall We Kiss című izraeli romantikus sorozat magyarítása volt milliós fizetésébe beleunó reklámszakemberrel, tökéletes IKEA-életéből kósza numerákba menekülő vállalkozóval és egyéb megrázó és felkavaró első világbeli problémákkal. A második évad viszont már teljesen magyar fejlesztés, így már nem csak azzal kell pepecselni, hogy akkor most református pappá, vagy magyar gárdistává írják át a háttérben elsuhanó ultraortodox rabbit.

Az HBO azt ígérte, hogy a sorozat ezúttal kimerészkedik a Király utcán, sőt talán még a Körúton is túlra, ahol ugye már csak ördögszekereket ráz a metsző szél, meg hordákban járnak a feltűnően rosszul öltözött kisnyugdíjasok. Na ebből az lett, hogy amelyik szereplő elhagyja a nyugat-európai várossá maszkírozott Belváros határait, na azzal rögtön történik valami rettenetes.

De persze eddig sem a tökéletes valóságábrázolás, meg a szociografikus érzékenység miatt volt jó a Társas játék, hanem, mert a belsőépítész által felhúzott világban jól működtek a divattanácsadóval az idei trendekhez igazított karakterek. Mert a dialógusok olyanok voltak, mint ahogy élő emberek, de legalábbis amerikai sorozatszereplők beszélnek, és egyébként is az egész nagyon hasonlított egy hollywoodi romantikus vígjátékra. És nem csak oldalra billentett fejjel, erősen hunyorítva.

A második évad éppen azt tudta volna bebizonyítani, hogy nem csak adaptálni, magyarítani és átdolgozni tudunk, de van már itthon egy maréknyi olyan tévés szakember, akik képesek jó fikciós sorozatokat készíteni zöld mezős beruházással, a semmiből. Hát az első három rész alapján annyi azért kiderült, hogy még nem árt, ha követjük az összeszerelési útmutatókat.

Mert hát a forgatókönyvben van néhány bénán felskiccelt karakter, vagy találkozás. Egy példa a legelső epizódból a spoilerveszélyt jelző vörösen izzó vészjelzés bekapcsolása nélkül.

Judit, a válófélben lévő háziasszony autója például alighogy lerobban, máris ketten dudálnak rá idegesen: az egyik autóban éppen a szeretője ül, a másikban meg véletlenül a gyerekkori legjobb barátja. És ha ez nem lenne elég, pár jelenet múlva Judit visszarohan az autóhoz, és azon idegeskedik, hogy kerékbilincset kapott, és nem tud elhajtani, az eszébe sem jut, hogy az autó kerékbilincs nélkül sem menne sehova. Mert hogy éppen azért hagyta ott, mert lerobbant.

De a forgatókönyv apró bakijainál azért bántóbb, hogy Fekete Ernő sebészprofesszorként olyanokat mond, amiket utoljára a Szívhang című tematikus Romana-klónban olvashattak a reggeli metrón hálapénzzel teli boldogságról és szerelemről álmodó titkárnők. Jó, hogy a Mágenheim doktor hangján elhebegett “Már minden az Ön szervezetének regenerálódási képességén múlik” mondat után azért nem kerül szóba a bársonyos nyári szellő, meg a merev kéjrúd.

És akkor arról már ne is beszéljünk, hogy a sorozat hangulatát szétveri egy e-cigit szorongató halott hallucinációja és néhány egyéb ezoterikus elem. Pedig az első három rész alapján a Társas játék második évada merészebben vegyíti a drámát a vígjátékkal, csak ezt az édesbús kínunkban sírva röhögést néha megzavarja egy képzeletbeli szellem, amint nagyon okos dolgokat mond az élet értelméről. De persze ezek mind apró hibák ahhoz képest, hogy végre van olyan magyar fikció a tévében, amit nem csak addig nézünk, amíg gyorsan bekanalazzuk az újramikrózott vasárnapi pacalt. Hanem akár hétről hétre várni is lehet.

Igaz, a forgatókönyv néha megbicsaklik, de legalább történik benne valami. A párbeszédek ugyan néha az Édesvíz kiadó gondozásában jelennek meg, de legalább színészek adják elő őket. A filmzene néha ugyan rátelepszik a történetre, de legalább kifejező, jó dalok szólnak és magyarul. A kamera ugyan túl sokat szárnyal, de legalább a képeket megkomponálták, és nem csak a költséghatékonyan remegő kézi kamerát akarják eladni dokumentarista stílusként. A Társas játék egy jó magyar sorozat. Az egyetlen jó magyar sorozat. De lehetne azért picivel jobb is.

A sorozat második évadának első három része előfizetés nélkül megnézhető az HBO GO-n.

Az első tíz perc pedig itt rögtön: