Betegesen rettegek a békáktól és a kígyóktól, és már gyerekkoromban sem mertem hozzányúlni a sikamlós halakhoz. Ráadásul két éve vegetáriánus vagyok, így nem csoda, hogy a Comment:com-stáb úgy döntött, én leszek a legalkalmasabb tesztalany a kobrahúst zabáló, saját vizeletét is megivó tévés kalandor, Bear Grylls angliai túlélőtáborába.

Mókusokat nyársra tűzni és madárpókokat falatozni idióta dolog. Grylls, az exkommandós főcserkész az ilyesmit szerencsére sosem kedvtelésből, öncélú hobbivadászként teszi. Hanem mert az őrült túlélősorozatai forgatása alatt mindig átlényegül az ősközösségi társadalmak törzsi vadászává, aki azt eszi, amit megölt, még mielőtt őt ölné meg valami rusnya dolog a vadonban.

Aztán persze Grylls is visszamegy az ötcsillagos szállodai szobájába, hogy ráküldjön a dzsungelben benyomott hernyóomlettre két dupla steakburgert (volt is ebből pár vitás ügye), a műsorai viszont nagyon jól rávilágítanak arra, hogy tévé- és netfüggő, kaját házhoz rendelő irodai dolgozóként vajon mihez kezdenénk, ha lezuhanna a repülőnk Francia Guyana dzsungelében? Hány hét bolyongás után tennénk félre az elveinket egy tál forró békapörköltért? Mikor rúg gyomron bennünket az érzés, hogy most már akár az emberhúst is megennénk az életben maradásért cserébe?

Ilyen őrült gondolatokkal a fejemben indultam el túlélőtáborozni 20 másik nagyvárosi újságíróval, akiket a Discovery rángatott el a számítógép mellől először az esős Londonba, aztán meg a nyugat-angliai Southambe. 

A gloucestershire-i Ellenbourgh Park Hotel tökéletes helyszín volt a vadkempingezéshez. Az egykori nemesi kúriából kialakított, úszómedencés-konferenciatermes luxusszállóban még a takarítókamra is olyan díszes volt, hogy simán le lehetett volna forgatni benne a Csengetett, Mylord? vagy a Downton Abbey új évadát. A szomszédban viszont ott várt ránk a Queen's Wood, a Hammer-horrorfilmek tipikus sártól cuppogó, ködös kísérteterdeje.

Egy SAS-kommandós viccei

Grylls nemcsak tökös hegymászó, veterán katona, profi tévés és legyőzhetetlen túlélőbajnok egy személyben, de stand uposokat megszégyenítő humorral tud olyan egyáltalán nem vicces témákról beszélni, mint a tűzgyújtás vagy a teafőzés. Az erdőben előadott minishow-ja után egy életre megjegyeztem, mit kell csinálni, ha lezuhan a gépem mondjuk Borneó kannibálszigetén:

1. Építs szélvédett menedéket!

2. Keress száraz fát és gyújts tüzet!

3. Keríts vizet, nehogy kiszáradj! Ha tudod, forrald fel valamiben!

4. Füsttel, színes pokróccal, fényvisszaverő tárgyakkal, kövekből kirakott S.O.S-felirattal tudasd a külvilággal, hogy bajba kerültél és segítségre van szükséged!

5. Csak akkor keress ennivalót, ha a fentiekkel megvagy! Kaja nélkül hetekig kibírod, de ha ételkeresésre fecsérled az időt a fenti 4 pont helyett, egy napig sem fogod húzni a vadonban!

A gyorstalpaló túlélőtanfolyam után ötfős csapatokba osztottak minket. Kaptunk egy terepszínű sátorponyvát, 3 méter kötelet, kovát és acélt, egy csomag vattát és egy dizájnos Bear Grylls bögrében némi vizet. Aztán bezavartak minket az erdőbe, hogy tessék búvóhelyet építeni, tüzet rakni, és teát főzni csalánból meg borókából. Gyerekjáték az egész.

Durvább, mint a Lost és Survivor együttvéve

Az én Robinson-családomba került a GQ divatmagazin brazil divíziójánál dolgozó, az erdőbe is magassarkúban és szőrmegalléros pufidzsekiben induló Roxxy, akinek Bear Grylls elsőként kente be sárral az arcát. Aztán ott volt még a kolumbiai Laura (akit elsőre egy 14 éves szőke kislánynak tippelne az ember), a jóval nőiesebb vörös bombázó, Birce a török Hürryjettől, és egy örökké vigyorgó maláj srác, Faridul, aki angolul ír a News Straits Timesnak. Roxxy rögtön azzal nyitott, hogy átáll inkább egy másik csapatba, mert ott vannak a dél-amerikai barátai. Így még annyit sem tudtunk mondani, hogy "Bear Grylls grills bear", máris csak négyen maradtunk a saras erdő közepén.

Míg a többi csapatban egy-egy önjelölt vezér szépen kiosztotta a tagok között a sátorállítás, a tűzrakás és a csalánszedés hálátlan feladatát, mi csak toporogtunk az esőben. És azon röhögtünk, hogy minden tinihorror így kezdődik: egy dögös csajokból és balfék srácokból álló társaság ingyenpia és potyaszex reményében hétvégi kirándulást szervez ez erdei házhoz, miközben nem is sejtik hogy a hülyeálarcos sorozatgyilkos már a kését feni a fák között... Birce önként jelentkezett, hogy elmegy tűzifát szedni. Naná, hogy nem gyűjtött semmit, és csak fél órával később vettük észre, hogy végig facebookozott egy fa alatt, ahol volt térerő és nem vert be az eső (bár errefelé egy ilyen hely megtalálása is felérhet egy kalandtúrával).

Kétszer sátraztam eddig, akkor is a Szigeten

Tipikus városi gyerek vagyok, aki azonnal rosszul lesz, ha elhagyja Budapest közigazgatási határát. Az El Caminón is busszal csináltam meg a táv felét, és a kempingezős múltam is csak annyi, hogy a Szigeten párszor összedugtam két gumimadzagos botot az 5 másodperc alatt felállítható, klasszikus iuglusátorhoz, aztán már bontottam is a hideg sört. Így most inkább a többiekre bíztam a menedéképítést: csak mondjátok, mit hova kell kötözni, és csinálom.

Faridul terve egyszerű volt, mint egy skót focidrukker: feszítsük ki a kötelünket két fa közé, dobjuk rá a vízhatlan ponyvát háztető alakban, cövekeljük le a széleit fadarabokkal, és már kész is a sátor. Laura viszont azt mondta, hogy ez baromság, mert a kötelet a ponyva szélén lévő lyukakon átbújtatva kell kifeszíteni, és az ellenkező oldalát a földhöz cövekelni, így feleannyi facövek is elég, és duplaannyi helyünk lesz. Az első komoly szakmai vitát tehát nekem kellett eldönteni. Mivel nem akartam, hogy a barátnőm megöljön, amiért fél négyzetméteren hempergek egyszerre két csajjal (plusz egy sráccal) az erdőben, Laura félsátras megoldására szavaztam.

Bear Grylls szerint azért jó csajokkal eltévedni a dzsungelben, mert mindig van náluk vattapamacs és intimbetét. Ezek tényleg nagyon hasznosak tudnak lenni tűzgyújtásnál, mert sokkal hamarabb belobbannak, mint a száraz fű (ami Angliában ugye eleve nincs) vagy a szétázott Daily Mail lapjai. Sosem gyújtottam még tüzet esőben, kovakővel és acéllal meg pláne nem, pedig jó buli. Az meg már tényleg nem rajtunk múlt, hogy olyan bénán gyűjtöttük össze és raktuk gúlába a vizes tüzifát (ráadásul olyan helyen, hogy élesben a saját sátrunkat is felgyújtjuk fel vele), hogy végül Bear Grylls házi túlélési szakértőjének, a szintén exkommandós Dave Pierce-nek kellett megmentenie minket.

Végül maga a túlélőmester is felbukkant, hogy személyesen szemrevételezze a táborunkat. Néhány méternyi kötéllel, száraz fadarabokkal és a saját, Bear Grylls márkájú késével lakhatóvá tette a menedékünket, és helyrerakott mindent, amit mi elrontottunk a túlélőversenyben. Egyáltalán nem zavarta, hogy kétórásra nyújtottuk az előre megbeszélt egyórás cserkészesdit, és még várt rá egy hosszú interjúmaraton is (utóbbiról egyébként lesz egy újabb Cc-poszt), inkább sorra látogatta az összes csapatot, és ha nem volt már miben segíteni, kellemesen eldumálgatott a sáros arcú újságírókkal.

Kalandod itt véget ér

Bear Grylls személyes jelenléte és profi cserkésztrükkjei, a tűz meggyújtása és az egyre vidámabb osztálykirándulás-fíling végül sikeresen elfeledtette velünk, hogy valójában nyakig érő posványban kúszunk-mászunk, egy taknyosítóan ködös erdő kellős közepén. Ahelyett, hogy a hotelban a kandalló mellett, térdzoknis bárók portréit nézegetve, feltartott kisujjal vedelnénk a whiskyt. És bár sikeresen beleborultam csupasz alkarral a csalánosba, soha olyan jól nem esett még egyetlen tea sem, mint amit végül maszatos képpel, füstszagúan, lehorzsolt térddel, bedagadt karral és csuromvizesen ittunk meg egy szarrá ázott pokrócon ülve. Hát így éltem túl vegaként Bear Grylls cserkésztáborát. És még félbe vágott kígyót sem kellett ennem hozzá.

 (fotók: Discovery Channel & Faridul Anwar)

Bear Grylls Escape from Hell - Kiút a pokolból című új tévésorozatát október 3-tól vetíti itthon a Discovery csatorna.