A közszolgálati televízió műsora évtizedeken át legfeljebb annyira volt értékes és érdekes, mint a teleshop: csak az m1 nem hasizomgépet és késkészletet akart ránk sózni, hanem a kormány politikáját. Az első tíz megrendelő most bónusz adóemelést és kórházreformot kap.

A fennmaradó műsoridőt pedig ismétlésekkel töltötték ki, meg itt próbálkozott minden megbízható elvtárs és kevésbé megbízható haver, hogy néhány százaléknyi jutalékért megvalósítsa önmagát. így kapott műsoridőt az egyik miniszterelnök nevelt lánya, vagy egy másik miniszterelnök tanácsadója, barátja, és üzletfele is.

Pedig a közszolgálati tévé igenis lehet szórakoztató és hiánypótló, és most itt nem arról van szó, hogy kortárs balettelőadásokat közvetíthetnének főműsoridőben. A közszolgálati tévé ugyanis nem csak a Magyar Tudományos Akadémia rendes és levelező tagjait kell, hogy szórakoztassa, de olyan tévés műfajokat is bevezethet a piacra, amit a kereskedelmi csatornák meg sem próbálnak, mert az első meetingen csendben köhécselve közbeveti kételyeit a pénzügyi osztály. Az elmúlt években is volt néhány jó próbálkozásuk a Nagy Könyvtől a Tűzvonalbanon át a Maradj talponig. Így próbálta meg a kultúrát a valóságshow-val keverni a köztévé, de ezért volt jó, hogy csak azért is heti fikciós sorozatot készítettek, vagy hogy visszahozták a műveltségi vetélkedőt, amit az országos adók Vágó Istvánnal együtt utcára tettek. Persze a köztévé ezekkel a műsorokkal mindig csak a felkészülésig jutott el: új sportcipő, méregdrága vitaminkészítmények, karkörzés, a fejpánt megigazít, aztán a startpisztoly eldördülésekor rögtön pofára is esik. De legalább megpróbálta.

De a Marslakókra még csak azt sem lehet mondani, hogy jó, hogy nekifutottak. Napi szappanoperából ugyanis kettő is van, ráadásul a Barátok közt annyira sikeres, hogy a Jóban-rosszbant már nem is igazán erőlteti a Tv2, lassan eltűnik két reklámblokk között. Persze egy napi sorozatot igazán majd csak hónapok múlva lehet értékelni, akkor derül ki, hogy a nézők megszerették-e a karaktereket és a konfliktusokat. A Tv2 is jókat röhögött, amikor 1998-ban elkezdődött a Barátok közt, aztán eltelt egy év, és ijedten tüsszentettek bele a füstüveg dohányzóasztalon felcsíkozott nullás lisztbe, amikor meglátták a nézettségi grafikonokat.

Azért már a köztévé napi sorozatáról szóló első hírek sem voltak túl bíztatóak. A szappanopera ugyanis nem művészet, hanem iparág. Ráadásul precíziós alkatrészek kellenek hozzá, mint a félvezetőgyártáshoz. Nemhiába találták ki a tengerentúlon, hogy a heti sorozat ötven perces, a sitcom huszonöt, a szappanopera pedig valahol a kettő közt. Alig fél óra ugyanis arra elég, hogy eldurrogtassunk pár poént, aztán jöhet a reklámblokk, amíg a nézők szemét még csípi a füst. Valódi konfliktusok felfestéséhez nem elég a Marslakók műsorideje, persze fel lehet skiccelni a cselekményt gyorsan, aztán majd másnap kiszínezik, de azért a végeredmény olyan lesz mint egy sitcom. Csak poénok nélkül.

Meglepő volt a témaválasztás is, hiszen az újságírók élete korántsem olyan izgalmas, mint mondjuk a rendőröké, vagy az orvosoké, akikkel több száz sorozatot adtak már el. Például viszonylag ritkán mentenek életet, vagy kapnak el sorozatgyilkosokat. Ráadásul a bulvárújságírásnál legfeljebb az lehet unalmasabb, ha valaki kalauz egy felszámolásra ítélt szárnyvonalon. A szappanoperákra pedig a sorozat műfaján belül is külön szabályok érvényesek: a legsikeresebbek nem egy szakmát, vagy munkahelyet, hanem egy családot, vagy környéket mutatnak be, egyrészt mert hülyeség évekre útszűkületetekkel nehezíteni a cselekmény haladási irányát, másrészt tök mindegy, hogy orvos, vagy pék, a lényeg, hogy szerelmes a nőbe, akiről kiderül, hogy valójában a sötét titkokat őrző féltestvére.

Azért az sem egyértelmű, hogy mégis mit akarnak a készítők azzal, hogy a fikciót keverik a valósággal, és az élet időnként besétál a sorozatba. Mégis miért izgalmasabb ha a szereplők nem a díszletek közt szakítanak, hanem Kiszel Tünde bugyikiállításának sajtótájékoztatóján? Mi lesz a köztévé amúgy sem túl izmos hitelességével, ha már nem lehet pontosan tudni, hogy hol kezdődik a szappanopera és hol fejeződik be a híradó? És egyébként is, ha a sorozat írói láttak már valódi bulvárlapot, akkor miért gondolják, hogy a bulvár nem foglalkozik a politikával? Csak mert az MTVA Hírcentrum megtiltotta? Vagy tényleg azt hiszik, hogy a jónépet nem érdeklik az adóemelések, csak Maranec Fruzsina koitusza?

Nagyon sok volt a kérdés már a sorozat indulása előtt, de az első, duplaepizód alatt csak ültünk ott letaglózva a kanapén, mint akit ott felejtettek a Szomszédok utolsó része óta. Mert ugyan tényleg több a külső helyszín a Marslakók egyetlen órájában, mint a Barátok közt egész évadában, de a Kisvárost is a stúdiótól messze forgatták, mégis röhejes. A kamera tényleg úgy kocsizik össze-vissza, mint Fluor Tomi klipforgatásán, de ez sem tudja felejtetni, hogy csak egy lassan csoszogó szappanoperát kapunk, ahol olyan izgalmas jelenetekkel töltik ki az időt, mint amikor a legendás oknyomozó újságíró hirtelen feláll az asztaltól, és hoz magának egy tál sósperecet. Majszolni.

Úgy tűnik a nagy kezdésre egyetlen egy jó ötlete volt a stábnak: polcolják fel jó magasra a főszereplő melleit, az legalább az adásidő felét elviszi. De legalábbis a férfi nézőknek nem tűnnek majd fel a cselekmény logikai buktatói. Például, hogy az egyik jelenetben reggel van, majd rögtön este, és megint reggel, mintha csak Ed Wood ülne a rendezői székben. Mondjuk ő legalább félmeztelen zombikkal és pár liter művérrel kárpótolt volna minket az ilyen apróbb hibákért. De ennél nagyobb hülyeségek is benne maradtak a végső verzióban, például a főgonoszról először megtudjuk, hogy két éve veszélyes hulladékot ásott el egy játszótér alatt, majd pár jelenettel később kiderül, hogy egy éve szabadult a börtönből. Biztos kiengedték hétvégente eltávra, hadd gonoszkodjon addig is.

És akkor már arról ne is beszéljünk, hogy a sorozat készítői mégis mit gondolnak az újságírásról, sőt az oknyomozó újságírásról. Szó sincs itt Watergate-botrányról, se titkos aktákról, informátorokról és cégiratok feldolgozásáról, csak egy celeb pinájáról. Mégis a Marslakók szerint az oknyomozás két dolgot jelenthet: hogy feltörik a kiszemelt áldozat telefonját, de olyan könnyedén, hogy abba még Rupert Murdoch is belepirulna, vagy a másik lehetőség, hogy rákeresnek a neten a célszemélyre, és elolvasnak róla pár cikket. Döbbenet, ha valaki ráguglizik arra, hogy Gyurcsány és Öszöd, még a végén azon kapja magát, hogy megkapta a Pulitzer-emlékdíjat.

Persze a történet hibái senkit nem érdekelnének, ha nem lenne idő ilyesmin mélázni: csakhogy a Marslakók szappanoperának túl bonyolult, sorozatnak meg túl lapos. Az írók egyszerűen nem ismerik a bevett fogásokat, nem tudják, hogy mikor melyik cselt kell alkalmazni, vagy hogyan kell hárítani az unalom támadásait. Persze vannak elképzeléseik, például a premier tankönyvszerűen cliffhangerrel ér véget, csak az alapfokú kurzuson azt már biztos nem mondták, hogy az első résznél jobb lett volna mondjuk egy rejtélyt meglobogtatni, és nem érdemes rögtön a főhős halálával rémisztgetni. Hiszen a hülye is tudja, hogy túléli, ha már telepakolták az arcával a várost. Meg persze a melleivel.

Az is taktikai hibának tűnik, hogy az első részben nemhogy a főszereplőket, de még a helyszínt sem ismertük meg: mert ugye a sorozat majd egy teljesen másik szerkesztőségben játszódik majd, de addig még ennek jól csődbe kell mennie. Reméljük azért a végső bulvárlapban a főszerkesztőn kívül nem csak egy titkárnő és egy hackernek nevezett rendszergazda dolgozik majd, mert akkor elég macerás lesz hírekkel megtölteni az oldalt.

Persze azért nem teljesen reménytelen a Marslakók. Van például néhány jól eltalált karakter, és a párbeszédek is elérik, sőt meghaladják a Barátok közt átlagos színvonalát. És persze ott vannak még a főszereplő mellei, ha már más nem marad.

Mondjuk nagyon nehéz a pozitívumokra gondolni, amikor a premier utolsó perceiben Bebe elénekli, sőt elugrálja elrettentésül a Marslakók főcímdalát, benne olyan Geszti Péter-osztályú, nagy hatótávolságú szóviccekkel, minthogy “Szerepelj, a parti legyen a kenyered, szeletelj”. Persze volt már egy-két iszonytatóan rossz főcímzene a magyar televíziózás történetében, de egyik sem volt olyan pusztító, mint ez. Bebe konkrétan olyan, mintha Papp Rita háttértáncosa lenne, csak onnan tudjuk, hogy nem egy újabb nagy sikerű gyerekdiszkó slágert hallunk, hogy a Csovi-csovi Jasper előadója soha nem tudna ilyen rossz dalszöveget írni.

Ezek ellenére mindenképpen kell adni még pár hónapot a Marslakóknak, hogy kiderüljön, végül megszállják-e a főműsoridőt. Addig meg a köztévé végre eldönthetné, hogy mi is a haditerv: propagandaadót fejlesztenek, amire a nézett szórakoztató műsorokkal csalogatják a gyanútlan nézőket, vagy inkább csak a pártkassza alszámlája lesz az MTV, ahova bárki bármilyen műsort gyárthat, ha az elég drága, hogy némi hiány ne tűnjön fel. Mert mindkettő egyszerre nem fog menni.

A sorozat főszereplője, Mazányi Eszter éveken át a Velvet.hu munkatársa volt.