1989 március 22-én megalakult az Ellenzéki Kerekasztal, az akkor legnagyobb támogatottságúnak tekintett ellenzéki szervezetek közös hepaja, hogy aztán nem egészen egy évvel később már egymás torkának essenek tagjai. A Trónok harca című friss HBO-sorozat története valahol pont ilyen, csak sokkal kevésbé véres.
George R.R. Martin a fantasy-rajongók szentháromságának utolsó élő tagja, Robert Jordan és Tolkien mellett ő az, akihez még érdemes naponta imádkozni, hogy hétrészesre tervezett regényciklusát (Tűz és jég dala) befejezze végre. Az 1996-ban megjelent Trónok harca és az idén nyáron érkező ötödik kötet (Sárkányok tánca) piacra dobása között 15 év telt el, a két utolsó könyvbe pedig még bele sem kezdett a most 62 éves szerző, de drukkolunk neki piszkosul, mert az a világ, amit kitalált pont annyira izgalmas és romantikus, hogy simán lehet felnőtt fejjel is olvasni.
A Trónok harca ugyanis nem a klasszikus fantasy/mese-vonalon halad, azaz megjelenik valami varázsló a középkori világban és közli a szőrös lábú kisfickóval, hogy rajta múlik az egész világ sorsa, és ha nem visz el a mágikus bizbaszt valahová, akkor a Nagyon Gonosz Lény mindent és mindenkit elpuszít, hanem egy olyan környezetben, amivel simán tudunk azonosulni, hiszen szándékoltan sok hasonlóságot mutat a 11-14. századi Európával. Lovagok, hercegnők, királyok, barbár hadurak és egyszerű jobbágyok népesítik be a Westeros néven ismert kontinenst, ami olyan nagy, hogy északi részén odafagy az ember keze a kardjához, délen viszont rárohad a páncéling.
A történet itt, és egy Essos nevű másik kontinensen játszódik, és nagyjából úgy foglalható össze (legalábbis a tévésorozat első évadát tekintve), hogy a vidéken valaha több királyság is volt, az egyes klánok vagy házak pillanatnyi érdekeiknek megfelelően háborúztak egymással egészen addig, míg egyikük királynak nem kiáltotta ki magát az erősebbik eb él nemi életet alapon, hatalmával azonban visszaélt (micsoda meglepetés), és a házak egy ponton fellázadtak, kardoztak sokat és elűzték (értsd: írmagját is kiirtották, illetve majdnem).
Mindez 15 évvel ezelőtt történt, most éppen béke van, Robert királlyal annyira sok baj nincs, csak neki van elege már az udvari intrikából, és régi harcostárséhoz, az északi vidékek urához fordul, hogy segítsen neki kormányozni, ő meg hadd vadásszon már borjú nagyságú vaddisznókra meg igyon annyit, amennyit nem szégyell. A régi barát, Eddard Stark elvállalja a feladatot, leköltözik délre, és ekkor kiborul a bili, minden rivális ház a saját érdekeinek megfelelően elkezd cselt szőni és szervezkedni, a cél a trón, az eszközökben pedig nem válogat senki. Mindezt súlyosbítja a korábban elzavart király még életben levő, és barbár lovastörzsekkel kokettáló két gyermeke és ambícióik a trónt és a bosszút illetően, valamint a birodalom északi határát őrző hatalmas jégfalon túl gyülekező sötét fenyegetés.
A történetet Martin úgy meséli el, hogy az egyes fejezeteket más és más szereplő szemszögéből prezentálja, hol egy gyerek szemén át látjuk az eseményeket, hol pedig a hunokra kísértetiesen emlékeztető barbárok közé keveredő egykori hercegnő mesél élményeiről és így tovább. A három fő történetszál (fal, barbárok, királyság) feszt összekapcsolódik és szétválik, ezt a tévésorozatban nagyjából úgy oldották meg, hogy az egyes epizódokban hol az egyik karakterre fektetjük a a hangsúlyt, hol meg a másikra, igazi főszereplőről, Tony Sopranóról nemigen beszélhetünk, ha hasonlítani kellene, akkor a Lost többkarekteres történetvezetése áll hozzá a legközelebb.
A forgatókönyvekre egy szavunk nem lehet, az első két rész feszes, izgalmas és világosan követhető, miután megszoktuk az idegenül csengő neveket (melyek között azért van egy János és egy Sándor is a biztonság kedvéért) nem kell jegyzetfüzettel a kezünkben kimerevíteni a képet, azon gondolkodva, hogy kinek is a fia az a szőke nyikhaj, és miért olyan ideges állandóan. A környezet lenyűgöző, szinte mindent külső helyszíneken, Észak-Írországban és Máltán vettek fel, az epizódonként nyolcmillió dollárra saccolt költségvetésből pedig bőven futotta díszes jelmezekre és részletgazdag díszletekre, vizuális trükkökre azonban annyira nem, ami pár jelenetben kicsit feltűnő, de ezzel tényleg csak az foglalkozik majd, akit nem köt le a történet.
A szereplők között A-listás arcot nem találunk, a legismertebb közülük az a Sean Bean, akit a Gyűrük Ura óta minden producer lovon, hatnapos borostával az arcán, kezében karddal tud csak elképzelni, ő alakítja a király (Mark Addy) legjobb barátját, a Stark-ház fejét. A többi főszerepben (mert van vagy 12) közepesen ismert, de ettől még tehetséges színészek láthatók, Lena Headey nemrég még a terminátoros tévésorozatban szerepelt, most meg királynét alakít, Nikolaj Coster Waldau pedig halhatatlan nyomozót játszott egy bukott sorozatban, itt meg ő a legjobb kardforgató szerte a vidéken. A legjobb közülük Peter Dinklage (az egyik legérdekesebb szereplőt, a Lannister-ház fejének törpe fiát alakítja), aki minden jelenetet ural, amiben szerepel.
A Trónok harca lendületesen indul, felvázolja a karaktereket, akik között akad szerethető és gyűlöletes is, az első két epizódban pont annyira csigázzák fel az érdeklődésünket, hogy mindenképpen visszatérjünk a következőre. A könyv rajongóinak egy szavuk nem lehet, a képernyőn megelevenedő világ pont olyan, amilyennek megálmodta Martin, mégpedig azért, mert executive producerként a sorozat mellett dolgozik ő is, és nem nagyon van olyan aspektus, amihez nem kellene a jóváhagyása. A kábelsorozatoktól megszokott minőséget itt is megkapjuk, mint ahogy a kendőzetlen szexualitást és a véres erőszakot is, csak az első 15 percben, ha jól számoltam, hat fej hullik porba, gurul a hóban vagy vigyorog ránk karóra tűzve.
Óhatatlan persze, hogy egy ezeroldalas történetből kimaradjanak vagy lerövidüljenek bizonyos szálak, tíz órában nem lehet mindent elmesélni, amire a könyvben bőven van idő. A szereplők, főleg a gyermekek, idősebbek, mint a regényben, ez leginkább a hitelesség kedvéért van így - egy 12 éves, tízkilós kardot emelgető srácot kiröhögne a néző, a 13 éves lányt izomból meghágó barbártól pedig az összes gyermekvédő szervezet kiakadna. Akadnak olyan szereplők is, akik a könyvben sokkal hangsúlyosabbak, mint a sorozatban, a Stark ház címerállatának számító farkasok sem kapnak annyi teret a tévéváltozatban, mint a könyvben, és ki kell ábrándítsak mindenkit, Daenerys Targaryen szeme sem ibolyakék.
A Trónok harca egy gyönyörűen összerakott, szerteágazó történetű mese, amiben van legkisebb királyfi és királykisasszony is, hős lovagok és erkölcstelen hadurak esnek egymás torkának, mi meg csak ülünk és hagyjuk, hogy magukkal sodorjanak az események, és nem is vesszük észre, hogy már eltelt egy óra az életünkből. Az első rész ma este tízkor látható az HBO műsorán, ráadásul kódolatlanul, és persze lesz róla hogyvolt is, ki nem hagynánk semmi pénzért.
Az utolsó 100 komment: