A Friday Night Lights negyedik évadának nyitóepizódja is kiváló volt, de a második részben még arra is rá tudtak tenni egy lapáttal, úgy néztem végig ezt a 45 percet, hogy megmozdulni sem mertem, mintha azzal megriaszthatnám a szereplőket, és akkor megtörik a varázs, elvész az a megfoghatatlan, leírhatatlan hangulata a sorozatnak, ami annak idején berántott, és azóta sem enged.

Egyszerűen félelmetes, hogy milyen színészi teljesítményeket mellőz immáron negyedik éve a tévéakadémia csak azért, mert az FNL-t egy legyintéssel el lehet intézni szimpla sportfilmként, aminél nagyobb tévedés csak az lenne, ha Wentworth Millert színészek neveznénk. Az FNL számomra olyan, mintha egy kütyü segítségével odateleportáltam volna egy texasi kisvárosba, és láthatatlanul ott ülhetek minden szereplő mellett a munkahelyükön vagy a lakásukban, és beletekinthetek az életükbe, mint egy reality-ben.

A már sokszor dicsért felvételi technika és a színészek elkötelezettsége soha, egyetlen általam látott sorozatban nem produkált még ilyen hatást, esküszöm azt is elnézném szívesen 40 percig, ahogy Coach Taylor tesz-vesz a lakásban, Mrs Coach meg a konyhában szöszmötöl, mert az is épp olyan természetes és emberi, mint amikor egymással veszekednek, vagy a nap végén a kanapén ülve boroznak. Aki ezt kihagyja, az elmúlt 20 év egyik legjobb sorozatától fosztja meg magát.